A Nagyszakállú csodája

Vacsora után Dávid befordul a kamrába rongyért, a fürdőből vizet hoz vödörben, és már kérdezi is: ti nem jöttök? A hagyomány tisztelete bennünket is kiszólít az előszobába, ahol előkerülnek a csizmák, cipők. Emőke kezében is ott van már a vizes rongy, amivel tisztára dörgöli a csizmája talpát is. A sártól, portól megszabadult lábbelik mellém kerülnek pasztázásra. A kefe nyomán megújul színük, egykori fényüket pedig Roli adja vissza nekik. Szinte megelevenednek abban a hol csendes, hol harsány hangulatban, amely a családi ünnepek előkészületeit jellemzi. Már-már úgy tűnik, hogy maguktól sétálnak fel az ablakba is, ahol izgalomtól átitatva várják az éjszaka leple alatt betoppanó Mikulást.
A mai napig így várjuk az öreg szakállast. Valamiért nem akarnak „kinőni” a gyerekek sem ebből, és épp oly mámorban szaladnak másnap az ablakhoz, mint pici korukban. Megmosolyogják továbbra is, hogy ők csak krumplit kaptak, miközben apa és anya hagymát. Ilyenkor Dávid a mai napig megjegyzi, hogy „lám, mégse tettek oly sokszor rossz fát a tűzre, amilyen sűrűn mi zsörtölődünk”. A hagyma ugyanis több rosszaságot jelent, mint a krumpli, virgácsot pedig nem is hozott a Mikulás, csak narancsot, almát. Emlékeztetem a fiam, hogy karácsony közeledtével a megbocsájtásra is összpontosítunk. És a szeretetre, ami összeköt bennünket – fejezi be a gondolatomat a párom.

– Nohát, jó meleg harisnya! – kiállt fel Emőke azzal a gyermeki őszinte örömmel, amely kiskorától jellemzi az ajándékozásoknál.

– És a zokni... – utal a fiam arra, hogy ismét a Mikulás tölti fel a fiókokat a hiányzó alsóneművel – Nohát, apa is kapott! Jé, anya meg megint harisnyát – teszi hozzá jókedvűen csipkelődve.

– De van csoki is! A kedvenced – mondja Emőke oly rajongással, aminek már öcsi se tud ellenállni. Hisz már nagyok, a Nagyszakállú mégsem feledkezik meg róluk...

Az idén sem fog. Az évek folyamán ugyanis valamiért eltörölhetetlenné erősödött családunkban a „Mikulás-kultusz”. A karácsonyi készülődés meghatározó eseményévé vált. Ehhez valószínűleg nagyban hozzájárult az is, hogy tizenkét esztendeje minden évben Tiszakálmánfalvára cipeljük a gyerekeinket aznap. Az ottani művelődési egyesület elnöke, Milánovity Ottilia ötlete volt ugyanis annak idején, hogy a Mikulás bábelőadást hozzon ajándékba a gyerekeknek. Felkeresett hát bennünket: a Vándor bábszínház akkoriban bontogatta szárnyait, örültünk a megkeresésnek. Számomra már akkor is többet jelentett az alkalom egy megmutatkozási lehetőségtől. Egyértelmű volt ugyanis, hogy családostól megyünk. Hisz Emőke addig csak messziről látott Mikulást, Dávid viszont babaként utazott velünk a nagy találkozásra. Roli karjaiban figyelte végig a történéseket: ahogyan a lelkes tiszakálmánfalvi gyerekek torkuk szakadtából hívogatják a Mikulást, hogy a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület udvarába érkezzen meg a szánjával. Ahogyan rajonganak, amikor harangcsengéssel besétál a Nagyszakállas. Amilyen feszült figyelemmel kísérik a jó cselekedetekre intő szavait. És amilyen lelkesen fogadják, amikor a Mikulás bejelenti, hogy előadást hozott ajándékba. A lelkesedésük az évek folyamán egyszer sem lankadt: épp oly készségesen egyengették a gyémánt félkrajcárjáért küzdő kiskakas útját, ahogyan a kiskondást is segítették a vándorlásban. De segítségükkel küzdött meg a királylányért a Csillagszemű juhász, mondott igazságot Mátyás király, és a Vándormesék főhőseit is céljukhoz vezették. Főztünk együtt kőlevest, terelgettük az Aranyszőrű bárányt és a világjáró gágogó libákat is. Közösen énekelve, izgulva, játszva, tapsolva.
Soha nem felejtem el azt, amikor a koronavírus-járvány idején felmerült, hogy mégsem jöhet a Mikulás Tiszakálmánfalvára. A bút viszont felszabadító öröm követte, amikor Oti ötletével „megmentette a Mikulást”. Az elnök asszony ugyanis addigra értesült arról, hogy az Okos Tojás televíziós műsor mellett több bábos kisfilmet is készítettünk a Magyarság Háza felkérésére, így feltételezte, hogy rendelkezünk a filmezéshez szükséges tapasztalattal, csapattal. Kiötlötte hát, hogy felvesszük az előadást a művelődési otthonban, aznap délután közzétesszük, a Mikulás pedig majd lakcímre viszi a csomagokat a gyerekeknek. Abban az évben mi is különleges produkcióval rukkoltunk elő: A kis kígyó elnevezésű bábműhelyben kiscsoportokban alkottak másfél méteres kígyókat a gyerekek, amelyekkel be lehetett tartatni az egészségügyi szakemberek által javasolt távolságot a játék során is. A bábkészítés lehetőségét Otinak is említettük, aki azonnal kapható volt az ötlete továbbfejlesztésére. Egy héttel az ünnep előtt felvettük hát a mesét, de azt is, hogyan készíthető el a főhős. Az ünnepet megelőző napon felkerültek a közösségi oldalakra a videók, a gyerekek pedig szüleik segítségével készítették el a bábot. Ezzel várták az otthonaik ablakába bekopogó Mikulást. Boldog pillanatokért érkeztek a köszönetek telefonon, közösségi oldalakon: még kárpátaljai és erdélyi gyerekek is gyártottak bábokat... A csodás Mikulás csomagja pedig nyilván hozzájuk is elért.

Következő évben újra örülhettünk az együttlétnek, és azóta is közösen megyünk Tiszakálmánfalvára december 6-án. Mert a gyerekeim, bár megnőttek, mégis ragaszkodnak ehhez. Annak ellenére is, hogy sohasem volt kötelező részt venniük az eseményen. Volt is egy év, amikor Dávid inkább néptáncpróbára ment, és Emőke sem lehetett ott mindig az iskolai kötelezettségei miatt. De volt olyan is, hogy szeretett volna segíteni a műhelymunkában, így aznap hazahoztuk a topolyai kollégiumból. Ez varázslatos volt – fogalmazta meg érzéseit egy alkalommal hazafelé jövet a lányom.

Valóban így éljük meg a mai napig a Mikulás érkezését. Ilyenkor mindenki engedi felszabadulni a benne lapuló őszinte gyermeki örömöt. És ennyi elég ahhoz, hogy megtörténjen a csoda.