Bizonytalanság

Az idén valamiért nehezen rázódunk vissza az ünnepekből a hétköznapokba. Eddig még nem tapasztaltam meg azt, amit mások „az ünnepek utáni lehangoltságnak” neveznek. Egyszerűen élveztem a szabadnapokat: igyekeztem azokat teljes mértékben a családdal, szeretteimmel tölteni. Hivatásunkban amúgy is kevés ilyen nap adódik, még az ünnepek ideje alatt is. Így túl értékesek voltak számomra ahhoz, hogy másképp viszonyuljak ezekhez az időszakokhoz. De talán a korlátozott szabadidő miatt volt az is, hogy egyáltalán nem okozott gondot visszatérni a feladatokhoz.

Ez azonban valamiért most megváltozott. Nem mondhatnám, hogy sokkal több szabad nap jutott decemberben és januárban, mint korábban: sem a párom, sem én nem dicsekedhetünk ezzel. Ez tehát nem lehet a lehangoltságunk oka. Mégis minden nap úgy kelünk fel, hogy már megint menni kell... A legrosszabb talán az az egészben, hogy fásultságunk a gyerekeken is visszatükröződik.

Dávid már a félév végén fáradtságra panaszkodott: nem volt kedve leckét írni, halogatta a feladatait, és már a néptáncos társaság vagy az edzések sem tudták feltölteni. Pedig egyébként ezekről mindig energiabombaként tért haza. Hallgatva a csemetémet, a halmozott felmérők és a megszigorított iskolai szabályok számlájára írtam a kedvetlenségét. Reménykedtem, hogy a szünidő kicsit feloldja az érdektelenséget, ami egyre jobban uralta a fiam hétköznapjait. A „szabadsága” elején beigazolódni látszott a reményem: a meghitt családi karácsony és pár nap pihenő után elment a barátaival sétálni, majd egy „előújévezésre” is meghívót kapott. Az újévi ünnepnapok után viszont bezárkózott. Megelégedett a szobájának nyugalmával, az egyformán zajló napokkal, és inkább a távoli barátai társaságát kereste interneten. Még a kutyusunk hívására is csak ritkán ment ki. Pedig mindez egyáltalán nem jellemző Dávidra: ő az a gyerek, aki focizni valódi labdával szeret, barátaival szemtől szembe akar beszélgetni, és az interneten naponta legfeljebb egy órát játszik. Aggasztottak hát a befelé fordulásának jelei, de igyekeztem ezeket türelmesen kezelni. Néhanapján megkérdeztem, hogy miért nem hívja el a haverokat, miért nem megy ki játszani Cárral, vagy miért nem megy el legalább biciklizni egyet. Mindezekre nemes egyszerűséggel azt mondta, hogy most neki így a jó. Bár aggodalmam nem csitult, de látva, hogy valamiért megnyugtatja az önmaga teremtett magánya, abba reménykedtem, hogy a környezete iránt érzett bizalmatlansága csak ideig-óráig tart.

Igazából nem is volt jogom bírálni sem, hisz ahogy említettem, hasonlóan éreztem magam én is. Sőt: Roli is rendszerint idegesen, fásultan fogott neki a tennivalóknak. Újra eluralkodott rajtunk a teljes bizonytalanság, amely szinte egész életünket meghatározta. Hisz a megszámlálhatatlan nullákkal fémjelezett inflációt lekváros kenyéren éltük át gyerekkorunkban, a pályaválasztásunkkor bombák hulltak a fejünkre, majd az ezredfordulón olyan változásokért harcoltunk, amelyek igazából sohasem következtek be. Pár év elteltével ránk zúdult a globális gazdasági válságként emlegetett kilátástalanság, majd amikor már épp azt hittük, hogy esetleg nekünk is kijár egy kicsi a reményből, bezártságot hozott a koronavírus-járvány és újabb inflációt a nagyhatalmak háborúi. Egész életemben csupán arra vágytam, hogy ha leszakad a gyerek lábáról a cipő, akkor ne kelljen bonyolult matematikai műveletekkel meghatározni azt, hogy mikor mehetek el a boltba venni egy újat. És ne kelljen számológéppel a fejemben vásárolnom kenyeret, tejet és vajat. Ha pedig még évente egyszer el tud jutni a családom nyaralni is, akkor valóban beteljesül minden álmom – vallottam és vallom a mai napig.

Az említett „jóból” ugyanis csak pár év jutott nekünk az életünk folyamán. És ott tartunk, hogy talán jobb lett volna, ha nem is jutott volna... Mert akkor talán nem éreznénk magunkat most még nyomorultabbaknak, mint azelőtt. Hisz így bűntudatunk van amiatt, hogy csak akkor veszünk kolbászt, amikor megérkezik a fizetés. Hogy leülünk számolni ahhoz, hogy felmérjük, el tudjuk-e engedni a fiunkat kirándulásra. Ki tudjuk-e fizetni az autóiskolát a lányunknak? És hogyan fedezzük az egyetemi költségeket még úgy is, hogy Emőke bejutott azok közé, akik állami költségen tanulhatnak?

A tehetetlenségemből fakadó szégyenérzettel küzdve emlékekbe kapaszkodok: visszaidézem azokat a napokat, amikor a lányom pár hónappal ezelőtt teli félelmekkel ugyan, mégis oly bátran vágott neki az ismeretlennek. Egyszerre volt bizonytalan és végletekig biztos a döntésében, hogy az igencsak hiányos szerb nyelvtudása ellenére is idehaza akarja folytatni a tanulmányait. Nem volt hát könnyű számára a kezdet, de hihetetlenül gyorsan fejlődött: segített neki a befogadó környezet, a megértő társak és professzorok. Elragadtatva mesélte nekünk naponta, hogy mivel foglalkoztak a gyakorlatokon, milyen újdonságokról tartottak előadást a tanárai. Szárnyalt. Majd megtörtént a tragédia, amely csaknem az új barátnője életébe került. És ha aznap valami csoda folytán nem szólítom magam mellé, akkor ő is ott lett volna az újvidéki vasútállomáson.

Mindannyian tudjuk, hogy ezzel a gondolattal nem kellene foglalkoznunk. Hisz a „mi lett volna, ha...” hozzáállás nem vezet sehova. Sokszor át is beszéltük ezt, és valóban igyekeztünk túl lenni rajta. És mégis... Minden törekvésünk ellenére is ott lapul a tudatalattink mélyén. Az sem vigasz, hogy immár tapasztaljuk: nem csak mi vagyunk ezzel így. Sokan kérdőjelezik meg azt, hogy itt már valóban nem lehet fejszámolások nélkül boltba járni? Hogy nyaralni vajon tényleg luxus, vagy végre szükséglet is lehet? És megérjük-e azt, hogy a továbbfejlődés és a képzés emberi joggá váljon, és ne zsarolás eszköze legyen?

Mindannyiunkban ugyanazok a kérdések fogalmazódnak meg, legyünk idősek, negyvenesek vagy éppen döntés előtt álló ifjak. És igen: mindannyian tudjuk valahol azt is, hogy nem jól van ez így sem, ahogy van. Emőke egyáltalán nem élvezi az egyetemek blokádjának „szabadságát”. A változások szele épp annyira szegte szárnyait a továbbfejlődésben, mint amennyi reményt adott neki egy jobb életre. Egyrészről harcolni szeretne a jövőjéért, másrészről viszont vissza szeretne térni abba a közegbe, amely tudást és erőt biztosít neki céljai eléréséhez.

Különböző bizonytalanságainkban egy a közös: elegünk van a félelmekből, megfélemlítésekből. Változás kell. Olyan szintű, amelyhez már nem elegendő a családon belüli egyensúly: elengedhetetlen a társadalmi biztonság is. Hogy lehessenek még önfeledt ünnepeink. Esetleg hétköznapokon is...