A miénk!

– Izzad már a plafon? – kérdem a dédmama szavait idézve a lányomtól, aki épp dagaszt. Szúrós tekintettel mosolyog rám. Ismeri ugyanis a történetet: a dédikénk tanított kelt tésztát készíteni ifjabb koromban. Úgy éreztem, hogy már órák óta vertem a vájling tartalmát, a kezem leszakadt a görcsös igyekezettől, amikor harmadszorra is meg mertem kérdezni, hogy „meddig még?”. Dédike az idősek bölcsességével bökött egyet a tésztán, bólintott ősz fejével, és csak annyit mondott: „még nem izzad a plafon, lányom”. El kellett telnie még negyed órának, mire a homlokomon gyöngyöző cseppeket törölgetve megértettem, hol is van az a plafon... Nos, a jó tanácsok ellenére sem váltam a keltek királynőjévé. Azóta is sokkal jobban szeretek elmerülni a torták, a kalácsok és az aprósütemények világában. A lányom viszont szívesen „izzasztja a plafont”.

Épp virslis lábtörlő készül a megújult, szép konyhánkban. Sokan döbbenten néznek ránk, amikor az esti találkákra beharangozzuk az akár csemegeként, akár főfogásként is tálalható finomságot. A máig ismeretlen receptre én bukkantam rá évekkel ezelőtt. Alapvetően egy kissé módosított összetételű kelt tésztáról van szó, amelyet a tepsibe helyezve két centiméterenként csíkokra vágunk úgy, hogy a széleket ne szeljük át. Így kapjuk meg a „szövés” alapját: az egymás mellett levő csíkokba ugyanis úgy bújtatjuk bele a virsliket, ahogyan a szövők igazítják a fonalszálakat. Ezt követően pedig hasonlóan kezeljük, mint sok más keltet: tetejét tojássárgájával kenjük le, majd megsütjük. Ízlés szerint félúton megszórhatjuk sajttal is. A lábtörlő elnevezést pedig akkor értjük meg, amikor a virsliket gyönyörűen körbefutja a növekvő tészta, és a szövés kísértetiesen hasonlítani kezd a bejáratok elé helyezett régi, durva anyagból készült „sárlerázókra”.

– Na, most már megizzadt a plafon – válaszolja a lányom, aki a magasabb konyhapultról már egy ideje átpártolt az alacsonyabbra. Okkal terveztünk az „új” konyhánkban két különböző magasságú munkalapot. Eleve a hajókonyhaként jellemzett elrendezést követi a rendelkezésünkre álló tér, azaz egymással szemben elhelyezkedő falra és félfalra kellett berendezést szerelni. A korábbi tervezések meghatározták a csap és a főzőlap helyét is, elsősorban a víz- és a gőzelvezetők miatt. Évekig éjszakákat töltöttem el azzal, hogy a lehetséges beosztásokról ábrándozzak. A törekvéseim mindig az álmodozás szintjén maradtak az elmúlt csaknem 25 év alatt, amióta együtt élünk a párommal. Sokszor próbáltuk a felújítások igencsak korlátozott költségébe beleszorítani az új konyhabútort, ám fontosabb volt a padlóburkolat felújítása, majd a fűtés beszerelése, a nyílászárók cseréje, az emelet szigetelése... Azzal vigasztalódtam, hogy anyukám is a nagymamájától örökölt konyhájában töltötte a főzésre szánt idejét. Az első években jómagam is ezt próbáltam esztétikusabbá tenni különböző cselekkel. Aztán én is megörököltem a nagymamám bútorát, ami ugyanabból a sorozatgyártásból származhatott. Így a jobb állapotban levő elemek kerültek egymás mellé. Állandóan javítgattam a fiókokat, cserélgettem a polcokat, annak reményével, hogy a következő meszelésig csak összejön az új konyhabútor ára.

A pár évvel ezelőtti felújításkor aztán megtört bennem valami: a takarítás közben ugyanis a festéket is lesikáltam az elemek belsejéről. Újra leültem számolni... Elfogott az érzés, hogy nekünk soha nem telik majd új konyhabútorra. Olyan ajánlatokat kaptam ugyanis az általam megálmodott, fából készített „álomkonyhámra”, amelynek árát az elkövetkező tíz évben sem tudtam volna beiktatni a ránk váró felújítások összegébe. Visszaszereltük hát ismét az ütött-kopott, omladozó elemeket, várva a jobb időkre.

– Milyen szépen összeszőtted! – dicsérte meg nenáját a fiam, akinek az egyik kedvence a virslis lábtörlő. A lányom büszkén mosolygott az öccsére, aki azért megállapította, hogy egyhamar ez még nem lesz kész, így kénytelen lesz csillapítani az étvágyát. Hiába próbáltuk lebeszélni a növésben levő, örök étvágyú fiatalembert. Nyílt a hűtő, és már elő is kerültek a „megaszendvics” hozzávalói. A kenyér is kéznyújtásnyira volt, hisz ennek helyét Dávid kívánságára helyeztük a hűtőszekrény fölé.

Mert új bútorunk azóta sem lett. De váltottam, és elkezdtem keresgélni a jó állapotban levő, külföldről behozott használt konyhák között. Ezeknek viszont a hátránya, hogy egyedi méretre készülnek. Kétéves kutatás után ismét reményvesztetté váltam, de egy nap a sógornőm küldött egy hivatkozást. Amint megláttam, tudtam, hogy ez a miénk. Addigra ugyanis már nemcsak a konyhánk méreteit fújtam fejből, hanem a standard és nem standard elemek összes lehetséges kombinációját is tárolta az agyam. Így a kapott méretek és a képen látott elrendezés elég volt ahhoz, hogy tudjam: beépíthetőek az elemek a mi konyhánkba is. Még aznap kiderült, hogy egy idős házaspár válna meg a hétvégi házában levő egyedi konyhabútortól, hisz sürgősen el akarják adni a Duna-parti ingatlanjukat. Ezért rendkívül alacsony áron kínálták, berendezésekkel együtt. Mi pedig annak ellenére is lecsaptunk rá, hogy az utolsó vasunkat is erre költöttük.

Majd következett a sikálás, a kisebb hibák kijavítása. Fél évbe telt, mire találtunk és kivártunk olyan asztalosokat, akik átalakítást is hajlandóak voltak vállalni. Megérte: a testvérpár ugyanis oly odaadással végezte a munkáját, amely igencsak ritkaság manapság. Így az eleve egyedi bútort a mi igényeinkre alakították, a végeredmény pedig igazi kuriózum lett. Legalábbis számunkra.

– Nohát, hogy felemelkedett! – kukucskált be a sütőbe a párom, aki a felújítás óta minden vasárnapi ebédet bevállal. Mert a mi konyhánkban minden ott van, ahol lennie kell – mondogatja. Esténként pedig rendszerint megáll egy pillanatra, visszapillant, és megállapítja: – Nagyon szép konyhánk van!

Igen. És a miénk. Mert mi tudjuk, mit jelent huszonöt évet várni valamire, amire egy jobb világban, jobb helyen alapvető emberi szükségletként tekintenek.