Júniusban még mindig bizonytalan volt, hogy Dávid az idén végre megtapasztalhatja-e azt a varázslatot, amelyet jómagam éveken keresztül élveztem annak idején a nyári táborokban. Sokszor meséltem ugyanis gyermekeimnek, hogy fiatalkoromban a népzenével beutazhattam szinte az egész Kárpát-medencét. Év közben rendszeresen elszólítottak otthonról a koncertek, fesztiválok és rendezvények. Nyaranta viszont alig vártam a tanév befejezését, ez ugyanis a táborok kezdetét jelentette.
A nyári hónapokban rendszerint csak pár napra láthattam anyukám aggódó tekintetét, miközben a ruháimat igyekezett tisztára mosni a hihetetlenül rövidre szabott hazatérésem ideje alatt. Hiányom még enyhülni sem kezdett lelkében, amikor én már újra útra keltem, és igazából meg sem érkeztem augusztus végéig. Nem kell tehát bizonygatnom, hogy számomra a nyári táborok nem csupán a kikapcsolódásról szóltak: a célzottan összpontosított fejlődés mellett a szabadságot, az önállósulást, a közösségi erőt, egyszóval az élet értelmét jelentették.
Mindez persze nem feltételezte azt, hogy szülőként gyerekeimet is ebbe a sorsba taszítsam. A lányomnál hamar bebizonyosodott, hogy korántsem rajong úgy az egyhetes távollétekért, mint ahogyan anyukája tette azt ifjúkorában. Emőke egyetlen táborban érezte magát otthonosan: a helyi környezetvédők sátoros kiruccanása vonzotta csak a Jegricska partjára. A Falkó ökotábora mellett nem igazán vágyott máshova, a fennmaradt idejét a nyári szünetben előszeretettel töltötte inkább úszással és otthoni pihenéssel.
Dávid viszont már tavaly emlegette, hogy szívesen menne cserkész- és népzenetáborba, de a néptáncos vagy a játéktáborért akár messzebbre is elutazna. A közös tervezgetéseinket azonban kénytelenek voltunk elméleti szintre süllyeszteni, hisz az uralkodó járványhelyzet minden közösségi megmozdulást beárnyékolt. Az idénre már én is beletanultam abba, hogyan is tálaljam a lehetőségeket úgy, hogy az esetlegesen növekvő fertőzésszám következményei mégse okozzanak nagy csalódást a csemetémnek. Módjával tervezgettünk hát, az érdembeli döntéseket pedig a tanév befejezésére halasztottuk.
– Mégis lesznek táborok! – robogott be a jó hírrel az utolsó tanítási napok egyikén a fiam. Kisvártatva kiderült, hogy a tanító néni is arra buzdította a diákjait, hogy a nyár folyamán menjenek táborozni.
Nekifogtam hát a keresgélésnek. Tapasztalatból tudtam, hogy minden szempontból előnyös, ha a gyerek első tábora helyben vagy a lakóhelyhez közeli településen van. Kisvártatva jött a hír, hogy a temerini Szirmai Károly MME fiataljai egy év kihagyás után folytatják annak a népzenei tábornak a szervezését, amelyet annak idején még mi, akkori citerások kezdeményeztünk. Az idei zenész hetet július elejére harangozták be, és akkor még ez tűnt az első és egyetlen biztosan meghirdetett helyi nyári tábornak. Miután telefonon is beszéltem a szervezőkkel, felajánlottam Dávidnak az egyhetes kiruccanást. Egyre többet beszélgettünk arról, hogyan is zajlik egy tábor, milyen a napirend, ki(k)re kell hallgatni... A gyerkőc több-kevesebb lelkesedéssel fogadta az anyai intelmeket, de egy ponton megrekedt a tárgyalás:
– Én csak itthon tusolok! – jelentette ki határozottan.
Meglepett a kijelentése, de még inkább az a hangsúly, amivel jelezte, hogy ez nem lehet egyezkedés tárgya. Még jó, hogy a helyi táborokban rugalmasan kezelik az ott alvást – gondoltam, miközben igyekeztem megfogalmazni a lehetőségeket:
– Jól van, kisfiam, ha így gondolod, akkor reggel viszlek, este hazahozlak. Így is lehet.
– De én ott akarok aludni!
– Már hogy aludnál ott, ha nem akarsz ott tusolni?!
– Majd letusolok, ha hazaérek.
– Hát, ez így nem fog menni – váltottam én is határozottra. – Ha ott alszol, akkor naponta le is kell tusolnod.
– Akkor nem alszok ott!!! – vágta rá Dávid morcosan.
A kisagyam utolsó szegletében sem fordult meg a gondolat, hogy igazából nem is a több napos távollét, az éjszaka rejtélyei vagy az egész napos munka zavarja majd a gyerekemet, így felkészületlenül ért a határozott kiállása. Érvek nélkül annyiban maradt a dolog, hogy nappali táborozó lesz ezúttal a fiam. Ez annyiban könnyítette meg a munkás mindennapjaimat, hogy nem kellett derékaljról, ágyneműről, tisztálkodási eszközökről gondoskodnom: egy hátitáskával indultunk a táborba, amelybe váltásruha, törülköző, víz és pénztárca került. Hisz este úgyis hazajön a gyerek...
– Anya, apa, nézzétek, itt az új barátom! Meg ő is az, de a lányos szobában is itt alszik mindenki! Én is itt akarok aludni!!! – viharzott elénk az első este Dávid.
– No, ezt így nem lehet! – szólaltunk meg kórusban a párommal.
– Dehogynem! Gyertek csak! – vezetett bennünket a fiúk hálóként kijelölt osztályterembe a gyerkőc. – Látjátok, itt a helyem. A barátaimmal már előkészítettük, ti hoztok matracot, én meg itt alszok! – sorolta tovább Dávid a terveket, amelyek részleteit nyilván már kifundálta az elmúlt órákban.
Nos... Maradjunk annyiban, hogy a szülői következetesség aznap estére korlátozódott: hazahoztuk, ám a nagy kesergés és ígéretözön közepette valahol meglágyult apa és anya szíve. Másnap a felhalmozódott munkáim mellett egy órát csak szakítottam arra, hogy gyorsan bepakoljak a gyereknek, és estére már derékaljjal, ágyneművel, hét váltás ruhával, tusfürdővel, kenőcsökkel, fogkrémmel és fogkefével felszerelve érkeztünk meg az esti látogatásra. Ellentmondva elemi ösztöneinek, Dávid még az ott alvásra vonatkozó fél órás anyai intelmeket is figyelmesen végighallgatta azért, hogy éjszakára is a táborban maradhasson. És szempillantás alatt lezárult a „nem tusolok máshol" című életfejezetünk is. Erről rendszeresen bebizonyosodtunk a párommal, amikor az esti nyílt programokon rá-rá pislantottunk a gyerekre...
A társaság, a közösségi erő első pozitív pecsétje belevésődött Dávid lelkébe. Igaz, ugyan, hogy hazatérve majd egy hétig kétszer annyit aludt, mint egyébként, de azóta már kiheverte a fáradalmakat. Készülünk az új élményekre: a cserkésztáborba is bejelentkeztünk...
