A huszonhat éves Bakos Réka neve sokak számára ismerős lehet. A néprajz szakos mesterhallgató és népdalénekes édesapját, Bakos Árpád zenészt, zeneszerzőt sem kell külön bemutatni. Kettejük produkciója utánozhatatlan, és rendkívül magával ragadó. Réka azonban nemcsak énekel, de lelkesen végzi a kutatómunkáit is, amelyekkel a fő célkitűzésének az értékteremtést tartja. Nem titkolt célja, hogy szeretne valamit hátrahagyni a csantavérieknek, akárcsak a jövő generációinak. Amellett, hogy szenvedélye a néprajzi portréfotózás, imádja a közös énekléseket, nótázásokat, a gasztronómiát és a könyveket, ráadásul nagyon érdekli az etnobotanika is. Programokat szervez, pályázatokon vesz részt, tanulmánykötetekbe ír, zenekari tag is volt, édesapjával pedig tavaly megalakították a Csantavéri értéktárat, ami a helyi szellemi, tárgyi és természeti kincsek összegyűjtésére, rendszerezésére és bemutatására fókuszál. Interjúalanyunk először a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karra iratkozott be, tanulmányait azonban félúton megszakította, hiszen dr. Raffai Judit egyetemi rendkívüli tanár hatására jobban megismerkedett a néprajz fogalmával, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a néprajzot válassza hivatásként. Ebből kifolyólag döntött úgy, hogy beiratkozik a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem néprajz szakára, majd az alapképzés befejezése után a mesterképzést Szegeden folytatta, most pedig már csak a diplomamunkája maradt hátra. Az egyetemi évei alatt egyébként népi éneket is tanult a Kolozsváron működtetett Kallós Népzene Iskolában. Bakos Réka jelenleg Topolya Község Múzeumában dolgozik néprajzkutatóként. Hétfőn megnyílt a Móka című első kiállítása is, melynek ő a fő kurátora Gazsó Hargita múzeumpedagógus mellett. Kíváncsi és érdeklődő természetéből adódóan végtelenül mosolygós és pozitív személyiség, akinek az élete, a mindene a néprajz és a népzene. Interjúalanyunk továbbá igazi lokálpatrióta is, ezért nem is volt kérdés számára, hogy a külföldön tartózkodása után hazaköltözzön szeretett falujába, Csantavérre.
Beszélgetésünk ideje alatt meglehetősen érzékelhető volt a szülőföld iránti kötődésed. Mit jelent számodra Csantavér?
– Engem mindig is sok minden kötött ide. Szeretem Csantavért. Szeretek itt élni. Ha egy hosszabb útról hazatérve, a messzi távolból meglátom a csantavéri templomtornyot, azonnal hevesebben ver a szívem. Valami nagyon nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy elhagyjam ezt a települést. Mivel ennyire ragaszkodom hozzá, szívesen megismertetném a falut másokkal is, hiszen ha egy kicsit szétnézünk, rengeteg szépséget és kuriózumot vélhetünk felfedezni. Épp ezért édesapámmal tavaly útjára indítottuk a Csantavéri értéktárat, melynek célja, hogy a helybeli lakosoknak fontos értékek (pl.: templom, keresztek, Csík-ér) valamilyen szinten digitalizálva legyenek, és megmaradjanak írásos, valamint fényképek formájukban. Mindemellett igyekszünk programokat is szervezni, illetve segítő kezet nyújtani másoknak is különféle rendezvények megálmodásában, kivitelezésében. A jövőre nézve még rengeteg ötlet lapul a tarsolyunkban. Szeretnénk még jobban fellendíteni a falubeli életet, akár népi, akár bármilyen más művészeti vonalon, hiszen nagyon sok, szerteágazó érdeklődési körű fiatal él itt. A tervek szerint ősszel adunk át egy pályázatot arra a kétnapos kulturális fesztiválra, amelyet jövőre szeretnénk megszervezni.
Hogyan tudnád megfogalmazni, hogy mit jelent számodra a néprajz?
– A néprajz mindenhol ott van. Mind a tudományágakban, mind a hétköznapokban. Ez rólunk szól. Minket ápol, formál, gyógyít és tart életben. Ezen keresztül tudjuk megismerni a saját népünket, legyen szó a hiedelemvilágunkról, az építészetünkről, a zenénkről, a vallásunkról. Nagyon mély témák ezek, de tulajdonképpen itt vannak a szemünk előtt. Mindenben lehet valamilyen néprajzi vonatkozást találni, és pont ez az izgalmas benne. Számomra a néprajz az élet, a minden.
Imádsz fotózni is. Szenvedélyesen próbálod mindig megragadni a legapróbb részleteket.
– Egyetemistaként kezdtem a fényképezést. Legközelebb a fekete-fehér képek állnak hozzám, a kedvencem pedig a portréfotózás. Pár évvel ezelőtt részt vettem egy fotópályázaton, melyre olyan idős emberek fotóit küldtem el, akik a gyűjtési munkám során beengedtek az otthonukba, és röviden elmesélték nekem az élettörténetüket. Úgy gondolom, hogy nagyon jól sikerültek a képek, amit a zsűri is megerősített, hiszen a harmadik díjjal tértem haza. Sokszor egy portré tízszer többet mond el, mint mondjuk tíz oldal lejegyzett hanganyag, amit elmesél nekem a Pista bácsi. Ezeken a képeken tisztán látszanak a ráncok, a gesztusok, a lelki állapotok, ráadásul még hatványozottabban, ha fekete-fehérbe ültetem át.
Hogy érezted magad Kolozsváron?
– Másfél évig éltem ott, és nagyon szerettem azt az időszakot, a gyönyörű tájat, a kedves embereket. Ráadásul abban a városban került még közelebb hozzám a népzene. Emlékszem, a keddi napok mindig a táncházról és az éneklésről szóltak. Az élőzenénél nincs jobb. Amikor a hegedűt, a brácsát, a bőgőt együtt hallod, amit ráadásul még ének is kísér, az egyszerűen fantasztikus. Ugyanakkor néprajzügyileg nagyon erős oktatásban részesültem. Az egyetemen tanultam etnobotanikát is, ami azonnal felkeltette az érdeklődésem, a mai napig. Rendkívül izgalmas, hogy a növények mire képesek, mit tudnak nekünk adni, és hogy mennyi mindenre hasznosak gyógyításügyileg, arról nem is beszélve, hogy milyen rituális erejük volt régen.
Néprajzosként számos kutatásban is részt vettél. Mesélnél ezekről?
– Az Al-Duna etnográfiai-nyelvészeti kutatóműhely tagja vagyok, mely dr. Raffai Judit egyetemi rendkívüli tanár kezdeményezésére mintegy hét éve együttműködő csapatból alakult ki. A tanárnő és Fehér Viktor néprajzkutató vezetésével etnográfiai gyűjtőmunkát végeztünk Székelykevén. Rövidebb terepmunkák során néprajzi, nyelvészeti és művelődéstörténeti kutatásokat folytattunk. Ezek során interjúkat készítettünk, majd digitalizáltuk a családi fényképanyagokat, s ennek eredményeképp született egy kiállítás és egy tanulmánykötet is. Összesen öt alkalommal jártam Székelykevén, ahol többnyire helyi lakodalmak szokásait, hagyományait kutattuk, valamint a pálinkafőzés rejtelmeit is feltártuk. Tavaly jártam Nyíregyházán is egy kérdőíves értékmentő kutatás résztvevőjeként. Eddig három publikációm jelent meg tanulmánykötetekben: a Verbi-füzetekben, a Bácsországban és a Létünkben.
Pályázatokon is részt vettél.
– Igen. A Családi hagyományaink című Magyarságkutató Intézet és az Anyanyelvápolók Szövetsége pályázatára készítettem egy kutatást 2021-ben, melynek célja a különböző területek, tájegységek nyelvjárási formáinak megőrzése. A csantavéri roma hagyományokról, hiedelmekről szólt a pályázatom, amellyel harmadik helyezést értem el. A nyelvjárásuk körvonalazódása mellett a szokásokat is érintettem. Mindig is nagyon szerettem az ilyenfajta kutatásokat, és a jövőben sem szeretném abbahagyni. Fontosnak tartom azt, hogy senki ne szégyellje a nyelvjárását, hiszen éppen ettől válik a nyelv igazán sajátossá, egyedivé és izgalmassá. Jelenleg az életutak és élettörténetek állnak a kutatásom középpontjában, amelyhez néprajzi fotózás is kapcsolódik. Vagyis, hogy miként jeleníthető meg az életpálya a fotóállományon keresztül.
Édesapáddal három éve merültél bele a népi éneklésbe, azóta pedig már nagyon sok helyen megismertetted a neved nemcsak itthon, hanem a határon túl is. A fellépéseid során számos embert tudsz a hatásod alá vonni. Mit jelent számodra az éneklés?
– A mi családunkban a zene állandóan az életünk szerves része volt. Édesapám mindig dúdolászott valamit otthon, a mai napig is, és a különféle zenei stílusok világába is betekintést nyújtott. Rengeteg előadót megismertem általa, és sokat tanultam tőle. Szeretek vele együtt a színpadra állni. Az erdélyi és a moldvai dalok állnak hozzánk a legközelebb. Apa kiváló zenész, zeneszerző, amihez nem mellesleg kiváló énekhang is társul. Természetes érzéke van hozzá. Amikor megszólaltatja a kobozt, ami egy moldvai hangszer, teljesen le tudja nyűgözni az embereket. Amikor népdalokat énekelek, úgy érzem, hogy megérkeztem. Hogy otthon vagyok. Olyankor nincs semmi más. Annál jobb nincs, amikor valaki szívből csinál valamit. Sokszor járunk fellépésre is. Nemrégiben Veszprémben voltunk, pár hét múlva pedig Székelyudvarhelyen lesz jelenésünk.
Milyen terveket szövögetsz a jövőt illetően?
– Szeretném a zenét még magasabb alapokra emelni. Így is nagyon fontos része az életemnek, de még komolyabban foglalkozok majd vele. Ezenkívül meglátásom szerint hiányzik egy hiteles néprajzi írás Csantavérről. Szeretnék egyszer valamit valamilyen formában visszaadni a falumnak, akár egy fényképalbum, egy monográfia vagy egy írás formájában, hogy megmaradjon nekünk és a jövő generációinak is.
Nyitókép: Réka édesapjával, Bakos Árpáddal (Bánhelyi Fotó)
