Előfordulhat, hogy véleményem az anyák napjáról nem lesz túl népszerű. Tudom, egyáltalán nem biztató kezdése ez egy anyák napi publikációnak. Különösen úgy, hogy az anyák napja egyike azon ünnepeknek és jeles napoknak, melyek nagy általánosságban csakis pozitív vonzatú gondolatokat élesztenek az emberekben – vagy legalábbis csak kedves és jó dolgokat illik ilyenkor hangoztatni. De. Anya vagyok, kétgyermekes, egyébként boldog és elégedett anya, ezért úgy érzem, jogomban áll szabadon véleményt formálni az anyák napjáról, akkor is, ha az eltér a megszokottól vagy éppen az elvárttól. Egyébként is jogom lenne, csak talán kevésbé tűnne relevánsnak, ha egy gyermektelen személy osztja meg a többségtől eltérő nézeteit egy olyan ünneppel kapcsolatban, amely éppen a gyermekes nőkről szól. Na de mi is ez a nem túl népszerű vélemény? Röviden annyi, hogy felesleges és némiképp üres ünnepként tartom számon az anyák napját. Ha velem tart az olvasó, azt is elmondom, miért.
Az anyák napja alapvetően is megosztó ünnep, még akkor is, ha elsőre nem tűnik annak. Hány olyan ember lehet körülöttünk, akik számára akár egyenesen fájdalmas ez a nap – akiknek már nincs köztünk az édesanyja, akik gyermekként veszítik el anyjukat, vagy éppen azoknak, akik mindennél jobban vágynak az anyaságra, de az élet megtagadja tőlük. Az persze vitathatatlan, hogy akár gyászban, akár örömben, ez a nap az anyák, a nők magasztalásáról és ünnepléséről szól, teszem hozzá, jogosan. Nem kell, hogy pusztán tapintatosságból megvonjuk magunktól megünneplésének örömét, ha számunkra ez fontos. Hiszen anyának lenni kiváltságos dolog – anyaként ezzel minden egyes nap tisztában vagyunk, gyermekünk első lélegzetétől kezdve az utolsó szívdobbanásunkig (mégis csak sikerül valami szívmelengetőt idecsempésznem...). A baj csak az, hogy az anyaság gyönyörei mellé bőven kapunk kihívásokat, feladatokat, kötelezettségeket is, amelyekre nem iratkoztunk fel, mikor világra hoztuk kis porontyainkat. Az meg még nagyobb baj, vagy legalábbis lényegesen megnehezíti anyaként a helyzetünket, hogy a világ, sőt gyakran a hozzánk legközelebb álló emberek sem veszik észre, sokszor mennyire terhes tud lenni az a sok feladatkör, amit az anyaság égisze alatt egyesítünk. Hogy egyszerre vagyunk anyák, feleségek, dolgozó nők, szakácsok, ápolók, adminisztrátorok, kiszolgáló és takarító személyzet. És akkor arról még nem esett szó, hogy ezzel a sok szereppel történő állandó zsonglőrködés mennyire kimerítő tud lenni – legfőképpen lelkileg.
Szép, hogy az évnek legalább ezen az egy napján, ha nem is tudatosságból, inkább félig-meddig belénk nevelt kötelességből megköszönjük anyáink fáradságos és sokszor áldozatos munkáját. De vajon miért ne szólhatna minden nap erről? És most nem azt javaslom, hogy legyen minden nap anyák napja – arra akarok kilyukadni, hogy talán egy nap helyett fontosabb lenne igazán tudatosan és odafigyelve nézni az anyák, vagy úgy általában a nők érdekeit. Mert a jelentőségteljes gesztusok, virágcsokrok vagy ajándékok, melyekkel esetleg elhalmozzuk az anyákat, mit sem érnek, ha nincs mögöttük valódi megbecsülés. Mi lenne, ha mondjuk virágok és desszertek helyett, lehetőségünk lenne végre emberséges légkörben, megalázó és lekezelő beszólások, felesleges és sokszor káros beavatkozások nélkül világra hozni a gyermekeinket? Mi lenne, ha a szülőszobán bizalommal és szeretettel fordulnának minden szülő nő felé, hogy a szülés és születés élménye ne élete egyik legborzasztóbb, de alaphangon is essünk-túl-rajta hangulatú eseménye legyen, hanem egy felemelő pillanat? Ahogy Jeannine Parvati Baker amerikai dúla is mondta: „A Földön a béke a szüléssel kezdődik.” Mi lenne, ha minden nőnek megadnánk a lehetőséget, hogy békében és a lehető legnagyobb magabiztossággal induljon el az anyaság útján? Csak gondoljuk el, mennyivel több boldog és kiegyensúlyozott anya, ennek nyomán kisgyermek, majd felnőtt ember lenne ebben a világban. Mi lenne, ha nem csak gyors és rutinszerű tizenöt perc járna az anyáknak szülés után hat héttel? Jó lenne, ha valódi segítségnyújtást tudnánk biztosítani számukra, hogy ne érezzék magukat egyedül az anyasággal járó fizikai és mentális terhekkel. Mi lenne, ha utalványok és bónuszok, vörös rózsák és üdvözlőlapok helyett azonos mennyiségű munkáért, azonos mennyiségű béreket biztosítanánk mindkét nem számára? Ha végre belátnánk, hogy a szülési szabadság nem nyaralás, s nem is pihenő – ugyanolyan, ha nem keményebb munka, mint bármi más. Mi lenne, ha...
Ugyan intézmény és rendszerszintű változásokat nem ajándékozhatunk édesanyáinknak, mert lássuk be, sok dolog nem rajtunk áll vagy bukik, azért tehetünk értük egyet s mást. Az idén anyák napja kapcsán megpróbálhatnánk észrevenni mindazt, ami az anyák láthatatlan mentális és fizikai munkájának köszönhetően megvalósul családunk életében. Ne legyen magától értetődő, hogy anya főz, mos, takarít, gyereket nevel, mert az a helyzet, hogy ezek nem csupán és kizárólag anyai feladatok – ezek a felnőtt, felelősségteljes élet velejárói, amelyek mindkét nemet egyaránt érintik. Ne gondoljuk, hogy az anyáknak a várandóssággal járó hormonok mellett az önfeláldozásra és mások igényeinek folytonos kiszolgálására való hajlama is automatikusan jár. Gondoskodni valaki(k)ről tudatos döntés és felelősségvállalás, amit az apák ugyanúgy meg kell hozzanak. Mert, ha szülőségről van szó, a helyzet az, hogy akár tetszik, akár nem, egy csónakban evezünk. És ahogy az anyákat gyakran csak ezen az egy napon jut eszünkbe megbecsülni, az odaadó, gondoskodó, szerető és a házimunkákban párjaikkal egyenlő mértékben teljesítő apákról ugyanúgy megfeledkezünk nap mint nap. Bár a legtöbb családban javarészt még mindig az anyákra hárul a család érzelmi és fizikai igényeink kielégítése, szerencsére egyre több a tudatosan kiegyensúlyozott szerepvállalásra törekvő szülőpáros. S mennyivel könnyebb lenne kiegyenlíteni a szülői terheket, ha végre egyenlő tisztelet övezné úgy az egyik, mint a másik szülő által végzett munkát, legyen az bárminemű. Törekednünk kell arra, hogy végre kölcsönösen tiszteljük egymást. Ne azért, mert valaki anya – tiszteljük az apákat is. Tiszteljük a társunkban az embert, és tegyük ezt meg nap mint nap, ne csak az évnek egy bizonyos napján.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
