Irodalmi, régies, választékos szövegekben bukkanhatunk rá a kies szóra, ezenkívül keresztrejtvények gyakori szereplője a „szemet gyönyörködtető táj” meghatározással. No de milyen is valójában a kies táj, és e meghatározás ellenére miért hozzuk összefüggésbe mégis a kopár, félreeső vidékekkel?
A címben foglalt szópár tagjai közül a kiesnek a jelentése – ahogyan a keresztrejtvényekből is már megtanulhattuk – viruló, szemet gyönyörködtető, kellemes látványt nyújtó táj, tehát általában a derűs, üde természeti jelenségeket, buja növényzettel ellátott vidékeket jellemezzük vele. Ennek alapján könnyű következtetni arra, hogy a kietlen ennek éppen az ellenkezője: kopár, puszta, sivár, lakatlan vidék. Gyakori hiba, hogy a kies szónak is hasonló jelentést tulajdonítunk, és a félreeső, távoli területek jellemzéseként használjuk. Ennek oka az, hogy alaki hasonlóságot mutat a kiesik igével, így válhat tévesen a forgalomból kieső térségek jelzőjévé.
A kies szó eredete ugyan tisztázatlan, annyi azonban bizonyos, hogy nem rokona a kiesik igének, csupán hasonló alakúak. A tisztázatlan eredet pedig azt jelenti, hogy egyes források biztosnak, mások bizonytalannak tartják a származását. Alaktani szempontból a szópár tagjai arról árulkodnak, hogy az egyikük az -s melléknévképző révén valamivel való ellátottságot jelent, a másiknak a -tlen fosztóképzője valaminek a hiányát jelzi. Zaicz Gábor Etimológiai szótárában címszóként utóbbit találhatjuk meg mint egy önállóan nem adatolható szótő fosztóképzős alakja. Ismeretlen eredetűnek tartja a szótőt, amely igei és névszói is lehetett, és hozzáteszi, nem kizárt, hogy a kies analógiás úton keletkezett a kegyetlen – kegyes szópárok mintájára.
Grétsy László több alkalommal is foglalkozott e szópár jelentésével. Kies és kietlen című cikkében állítja, nagy valószínűséggel a kéj szó származéka:
„Már több mint fél évezrede él nyelvünkben két eredetileg összetartozó, de az idők folyamán egymástól lassan elkülönülő szó: a kéj és a kény. A -j, illetve -ny végű formák összetartozására más példáink is vannak. Ilyen a nyargal szó, amely jár igénk származéka, s régen jargal formában is élt, de gondolhatnak olvasóink borjú szavunk népnyelvi bornyú változatára is. A kéj-kény szó(pár) főbb jelentései ezek voltak: ’kedv’, ’tetszés’, ’(kellemes) érzés’, ’hajlandóság’, ’szándék’, ’akarat’, de a XIX. századra nagyjából kialakult némi különbség. A kéj forma inkább a tetszés, kellemes érzés, sőt a gyönyör szava lett, a kény pedig egyre inkább a szándéké s az akaraté. …
A kéjes formának kíjes, kies változata is kifejlődött. Íme, néhány több évszázaddal ezelőtti adat: kíjes (vagy kies) álom, nap, nyár, vidék, vigadozás stb.”
Tótfalusi István Magyar etimológiai nagyszótára, amely az interneten lelhető föl, úgyszintén említi lehetőségként a kéj főnévvel való rokonságot, ugyanakkor hozzáteszi, hogy újabb vélemények szerint a kies – kietlen szópár egy ’öltözet’ értelmű ótörök kije szóból eredhet, vagyis a kies alapjelentése ’felöltözött, díszes’ volt, míg ellentéte, a kietlen valamikor ’meztelen’ lehetett. Ezzel kapcsolatban érdemes idéznünk Murádin László erdélyi nyelvésznek A kietlen vidék című írásából:
„A szófejtő irodalom kiderítette, hogy a magyarban önálló tőszóként nem élő ki- szó (a kies, kietlen töve) a törökségi (csagatáj, karnacsáj, kun, kirgiz, ótörök stb.) nyelvekben kimutatható; jelentése ’ruhát felölt’, azonos a mez(es): meztelen szópár jelentésével, mely szavak mellé átvettük a pontosan azonos jelentésű török kies ’felruházott’ (virágzó táj) és kietlen ’ruhátlan’ (csupasz, kopár vidék) jelentésű szót is, amit valószínűleg a kétnyelvűség körülményei magyaráznak.”
Mint említettük, választékos, irodalmi, régies stílusú szövegekben találkozhatunk a kies és a kietlen jelzővel – vagyis inkább az előbbivel, mégpedig ’szemet gyönyörködtető’ és (tévesen) ’kopár, sivár’ értelemben egyaránt. A Nyelvművelő kéziszótár fölhívja rá a figyelmet, hogy a kies jelzőnek az ’elhagyatott, isten háta mögötti’ jelentésben való használata pongyolának minősül, ezért kerülendő, hiszen ennek a kifejezésére már rendelkezésünkre áll a szópár másik tagja, a fosztóképzős kietlen.
