Az idén húsz éve annak, hogy Miroslav Jovančić a szabadkai Kortárs Galériában dolgozik. Közben nem mondott le sem a festészetről, sem a zenélésről, sőt az elmúlt évek során ezek még jobban összefonódtak az életében. Már meg sincsenek egymás nélkül, egymásból táplálkoznak.
Miroslav Jovančićtyal a festészetről, a zenéről és a Kortárs Galériában kifejtett tevékenységéről beszélgettünk.
A Kortárs Galériában jelenleg a szeptemberben induló új idényre készülünk. Izgalmas kiállításokra számíthatnak a képzőművészet kedvelői, kiemelt alkotókat és fiatal kortárs művészeket is bemutatunk majd, külön figyelmet fordítunk a szabadkaiakra. Gyakran előfordul, hogy az egyetem elvégzése után a pályakezdő művészeknél üresjáratra kerül sor, ezért fontos felkeresni azokat, akik aktívak. Szeretem az egyéniségeket, azokat a művészeket, akiknek az alkotásai nem könnyen sorolhatók be. Az alkotásokon keresztül megvillannak az egyéniségek. Ez az út érdekel, amely nem olyan könnyű, mint amikor megfigyelünk egy iskolát, egy irányzatot, mert ott fellelhetők a közös jellemzők. Kiváltképp azok keltik fel az érdeklődésemet, akiknek nincs feltétlenül szükségük az elfogadott esztétikai szabályokra, és élnek a művészi szabadsággal. Az effajta szabadság megélésére nagyon is megfelel a művészet, hiszen anyagi vetülete nincs, s a társadalmi jelentősége is csekély. Szerintem a fiatalok lehetnek bátrak, és önmaguk. Ezt tudja nyújtani a művészet azoknak, akik hitelesek és nem félnek erre a területre lépni. Ugyanakkor viszont nagyon nehéz helyzetben vannak a fiatal művészek, óriási gondokkal küzdenek, és párhuzamosan több területen kell harcot vívniuk az érvényesülésért. Ha azt mondom, hogy tíz fiatal művészből egynek van műterme, akkor túl sokat is mondtam. Gondolkodtam már azon, hogyan lehetne ily módon is segíteni a fiataloknak, és a városunk hogyan válhatna szinte szó szerint is a fiatal művészek otthonává. Elképzelhetetlen, hogy hol és milyen körülmények között jönnek létre az alkotások, de sokan ezt vállalják. Akinek van célja, az vállalja az alkalmazkodást is, ott dolgozik, ahol lehet, otthon az előszobában, a nappaliban, bárhol. Ez a szerbiai kortárs művészet tükre. Az alkotások legtöbb esetben önálló fáradozásból jönnek létre, de galériaként mindenképpen igyekszünk együttműködni a fiatalokkal, és lehetőséget nyújtani a kiállításokra. A mai életünket a leegyszerűsítés jellemzi: vállalni egy akármilyen munkát, ami nem fizet jól, csak legyen mit enni-inni és néha felvenni egy rövid lejáratú hitelt. Mintha az lenne a cél, hogy minél igénytelenebb generációkat hozzunk létre, illetve olyan körülményeket, amelyekben elvesznek az igények. Nem akarok ezzel kibékülni. Az ember ennél többet érdemel.
Mindennap fest? És mi az, ami felkelti az érdeklődését? Hogyan választ témát?
Nem festek állandóan, de nem is lehet mindig csak festeni, viszont folyton odafigyelek a környezetemre, a körülöttem levő a világra. Valamikor gondolkodni is kell, kinyílni és észrevenni azt, ami körülöttünk zajlik. Ez is az alkotási folyamat része. Amikor készítjük magát az alkotást, az már mondjuk az utolsó előtti fázis, az utolsó pedig a bemutatása, a közönséggel való találkozás. Mielőtt azonban életre keltjük az ötletünket, végigjárunk néhány folyamaton, megfigyelünk és sokat gondolkodunk. Ez állandó jellegű a művészek életében. Ne képzeljük azt, hogy már mindent tudunk, mert az élet erre naponta rácáfol. A művészet igényli az állandóan gondolkodó embert, akinek kellő érzékenysége is van. Szerintem nagyon fontos az érzékenység, hogy érzékenyek legyünk mindenre, amit magunk körül észlelünk. Szeretem megfigyelni az egyszerű, mindennapi dolgokat, amik nem változtatnak semmin sem, de nekem mégis nagyon fontosak. Ezeket igyekszem megörökíteni. Sokat gondolkodom azon is, hogy mit lehet még tenni a képzőművészetben, ami izgalmas és új. Egyesek szerint ezt kell adnia a képzőművészetnek, de ha visszanézünk a múltba, láthatjuk, hogy minden ciklusokban történik. Jön valami új, később az hagyományossá válik, azután jönnek újabb dolgok, a régiek pedig részeiben térnek vissza. A kortárs művészetben nehéz elképzelni bármit is, ami teljesen új. Most ez talán a „normalitás” visszanyerése lenne. Nagyobb sokkot váltana ki, mint amikor agresszív vagy más módon kívánnánk hatást elérni. Habár relatív az, hogy mi a szép, mégis félünk a széptől. Ha valami egyszerűen csak szép és nem eléggé provokáló, azt nem vesszük komolyan, sőt szökünk tőle. Ez is egy fázis, ami elmúlik. A művészet pedig megmarad, mert az emberhez kötődik. Úgy, ahogy az ötletnek kell a művészeti megnyilvánulás, a művészetnek kell az ember. Ezeket a kapcsolatokat nem ajánlatos szétválasztani. Ha mégis szétválasztjuk, oda jutunk, hogy a gépek, a technológia és egyéb eszközök jutnak hangsúlyos szerephez, ezek elégítik ki majd az ember szükségleteit, és ez szörnyű. Most valahogy ebbe az irányba haladunk, ezért gondolom azt, hogy vissza kell nyerni a „normalitást”, ami manapság a „nem normális”. Akkor is, ha tudom, hogy ez retrón hangzik és retró gondolkodásra vall.
A zene és a képzőművészet hogyan fonódik össze az életében? Nem mondott le a zenéről sem...
– Pedig az lenne a legegyszerűbb, mert akkor önmagam jellemzése – hogy festő vagy zenész vagyok – nem okozna dilemmát. Ha értenék a matematikához, azzal is behatóan foglalkoznék. Semmiről sem akarok lemondani, így a zenéről sem. Amikor valami belép az életünkbe, még nem tudjuk eldönteni, mire is lesz jó. Én a zenével voltam így, amelynek a tanulása időigényes, nem is könnyű, türelem és kitartás kell hozzá, közben sok kudarcot kell megélni. A zene olyan művészet, amelynek az eredményére várni kell. Régebben nem tudtam felmérni, hogy a zene mekkora boldogságot jelent majd nekem, milyen jó barát lesz akkor is, amikor egy kicsit magam alatt vagyok. Arra sem gondoltam, hogy mekkora szerep jut a zenének a festészetemben is. Amikor ráébredtem arra, hogy a kettő nálam nem különálló, hanem éppenséggel összefonódik, arra gondoltam, miért kellene bármiről is lemondani, elfojtani azokat a képességeket, amikkel rendelkezünk. Sok remek zenész barátom van, megközelítőleg két éve pedig Đorđe Balašević zenekarában játszom. Nem vagyok már fiatal, nem gondoltam volna, hogy ebben a korban még ilyen lehetőséghez jutok. Először tépelődtem, hogy merjem-e ezt elvállalni. Tudtam azt is, hogy nagyok az elvárások, és arról sem szerettem volna lemondani, ami én vagyok. Ez a kettő viszont találkozott, sokat utazunk, csodálatos helyeken muzsikálunk, és ezeket a csodákat elsősorban a hegedűnek köszönhetem. Ahogyan pedig az életemben összefonódik a zene és a festészet, ez a zenei kaland is egy ihletforrássá vált. Egy élet nem lenne elég ahhoz, hogy lefessem mindazt, amit láttam, tapasztaltam és érzek.
Nyitókép: Miroslav Jovančić
