Sportnapon a diákokkal fociztam, amikor a régi, műfüves pálya egyik gumitörmelékes, lepusztult részén megcsúszott a lábam. Nem estem el, de amint megpróbáltam mozdulni, olyan éles fájdalom hasított a vádlimba, hogy éreztem: Véget ért a nap.
Hazaindultam, könnyek között, nagy nehezen felvonszoltam magam a negyedik emeletre. Macsó férfiként azt gondoltam, hogy majd rendbe jön magától, elég lesz pihentetni, és miután alszom egy jót, már nyoma sem lesz a fájdalomnak. Amikor felébredtem, a vádlim a háromszorosára dagadt. Egyik barátom rögtön a sürgősségire vitt, ahol az orvos azonnal kórházba utalt. Mire odaértem, már este 10 óra volt, és fájdalmas, háromórás várakozás után végre sorra kerültem. Az ott dolgozó nővér telefonon konzultált a csontkovácsorvossal, aki – a nővér ránézésre leközölt információi alapján – úgy ítélte meg, hogy legfeljebb részleges szakadásról lehet szó, ezért nem jött át a rendelőbe személyesen.
Egy hónapos pihenőt rendeltek el, szorítókötést javasoltak, és azt tanácsolták, hogy vegyek gumifáslit. Keressem meg a YouTube-on, hogyan kell felhelyezni…
Másnap visszamentem ugyanahhoz a doktorhoz, aki először megvizsgált, de ő nem volt hajlandó kitölteni a munkahelyi balesetről szóló papírokat, arra hivatkozva, hogy nem ő a kezelőorvosom, pedig ez az ő feladata lett volna. Szerencsére találtam egy kedves doktornőt a városban, aki ezt hajlandó volt megtenni.
Két hét múlva visszamentem a kórházba kontrollra, ahol az ortopéd orvos megállapította, hogy bár még bicegek, de mivel tanárként dolgozom, és nem végzek fizikai munkát, nyugodtan visszamehetek dolgozni. A fájdalom még erősen kínzott, és úgy éreztem, hogy a lépcsőzés nem lesz könnyű. Visszamentem az említett orvosnőhöz, aki szerencsére egyetértett velem abban, hogy mivel még mankóval járok, talán mégsem kellene elkezdenem újra dolgozni. Csontkovács kollégájának véleményét félretéve még két hét „extra” pihenőt írt elő. Hála neki és kedvességének végül teljesen felépültem, és még a fizetésem teljes összegét is megkaptam.
