3.
Sokáig, nagyon sokáig száguldottunk. A huzattól kibomlott a copfba fogott hajam, s fodrozódott lenge, nyári szoknyám. A lépcsőfokok úgy tekergőztek alattunk, hogy lehetetlen volt megfigyelni, miképpen mozognak, s a hangos zakatolás minden egyéb hangot elnyomott. Szeplős Ódri csücsöri szájjal álldogált mellettem, csak ajka mozgásából sejtettem, alighanem fütyül valamit szórakozásképpen, hogy elüsse az időt. Nem tudtam megítélni, meddig lépcsőzhettünk, percekig, órákig netán, mindenesetre elgémberedett a lábam, mire megállt talpunk alatt a tekergés, és abbamaradt a zakatolás. Parányi szobába érkeztünk. Éppen csak akkorába, hogy néhány lépéssel körbe lehetett járni. Körös-körül szekrény, polcain könyvek, a szoba közepén rojtos rongyszőnyeg, mellette pedig íróasztal. Magában, szék sehol. Fény csak a plafonon lévő, ágnyi vastag lyukakon jutott be.
– Ez a toronyszoba – mutatott körbe Szeplős Ódri.
– Látom, hogy ez egy toronyszoba, de miért hoztál ide?
– Hogyhogy miért? Amiért megkerestél. Szent Márton miatt.
– Honnan tudsz Szent Mártonról? És mi köze ennek az egésznek ehhez a dohos toronyszobához?
– Mindenről tudok, ami ebben a városban történik. Természetesen a készülő mesekönyvedről is értesültem. Ehhez a Márton-könyvhöz szeretnék itt segédanyagot szerezni neked.
– Itt? Ezek között a molyrágta könyvmatuzsálemek között?
– Aha. Pont itt.
– Rendes tőled, igazán, de nem segítségért, hanem magyarázatért jöttem. Hátha te tudod, ki ez a titokzatos L., akitől a felkérő levelet kaptam, és mi célja van ezzel a könyvvel…
Szeplős Ódri bal bokáját megvakarta jobb lábfejével, majd egy óriási lufit fújt rózsaszínű rágójából, melyet a szobába érkezésünk óta csócsált.
– Elégedj meg annyival, hogy meg kell írnod azt a könyvet. És hogy ne kelljen mindent magadtól kitalálnod, kapsz kölcsön néhány írást: legendákat, hősi énekeket, efféléket, amelyekből ötletelhetsz majd a mesékhez.
– Ódri, ez nevetséges! Hogyan írhatnék meséket egy szentről, akiről csak annyit tudok, hogy sok száz éve élt, és szerette a libacombot?! – próbáltam meggyőzni a lányt, holott úgy tűnt, hogy ebben a meseügyben nem ő hoz döntéseket, és nem is én. Mindkettőnknek feladatot kellene teljesítenünk. Nekem meséket kellene költenem, neki pedig segítenie kellene ebben.
– Nem fogyasztott libacombot – jegyezte meg Szeplős Ódri válasz helyett.
– Hogyan?
– Nem fogyasztott libacombot. Márton. Szent Márton. Bogyókat meg tormalevelet evett, miközben remetéskedett.
– Na tessék! Még ezt is rosszul tudtam! Akkor meg mi köze volt a libákhoz? Merthogy libáknak mindenképp szerepelniük kell a mesében.
– Hosszú történet, ne bonyolódjunk most bele – vakarta meg a bal fülét Szeplős Ódri, majd két rövidet és három hosszút füttyentett.
Az íróasztal alól erre motozás hallatszott. Mintha csapóajtó nyikorgott volna, majd nehéz, lassú léptek közeledtek. Termetes teknős araszolt elő. Nyomhatott vagy másfél mázsát. Csupa ránc feje akár az ághegyen aszalódó tavalyi vadalma. A szeme viszont élénken, érdeklődéssel csillogott.
– Az Amiantinus-kódexre lenne szükségünk, bölcs Vej-vej! – hajolt meg a teknős előtt Szeplős Ódri.
Az állat szótlanul ácsorgott, mozdulatlanul, szeme elhomályosult, mint aki gondolatban már messze jár, majd komótosan sarkon fordult, és a könyvszekrény felé tipegett. Az első polchoz érve addig nyújtotta nyakát, amíg el nem érte a polc sarkát, s orrával megnyomta, mintha lökni szeretne rajta. A szekrény megremegett, aztán az első polcsor arrébb csúszott, akár egy harmonikaajtó. Mögötte végtelen folyosó húzódott, oldalában mellékfolyosókkal, elágazásokkal, s minden fal telve újabb szekrényekkel, azok pedig könyvekkel.
– Hisz ez valóságos könyvlabirintus! – csúszott ki a számon ámultamban.
– Persze hogy az! Ez a toronyszoba! – bólogatott Szeplős Ódri, olyan képet vágva, mintha tudnom kellene, mit tartanak a könyvtár toronyszobájában.
– Ennyi könyv a világon nincs! – hüledeztem, holott a saját szememnek csak hinnem kellett: a toronyszoba végtelen folyosóin millió meg millió könyv sorakozott. Ódri válasz helyett jókedvűen pukkantgatta a rágólufikat, láthatóan szórakoztatta a helyzet.
Az egyik oldalfolyosó felől nagy sokára nesz hallatszott, majd a teknős páncéljának súrlódása, ahogy néha megcsúszott a fényesre súrolt kövezeten. Hamarosan ő maga is megjelent, Vej-vej, a másfél mázsás bölcs, hátán akkora könyvet egyensúlyozva, mint egy traktorkerék. A szoba közepén álló íróasztalhoz cipelte rakományát, majd ügyes mozdulattal az asztallapra fordította. Nagyot reccsent a tekintélyes súly alatt.
– Ebből minden fontos adatot megtudhatsz a te Mártonodról – mutatott a könyvre Szeplős Ódri.
– Ebből?! Legalább száz évbe telne, mire átolvasnám! – méltatlankodtam, majd megpróbáltam megemelni. – Ráadásul nehéz, akár három nagy zsák krumpli! – tettem hozzá.
– Pontosan 1030 pergamenfólióból készült, 2060 oldalas, 1500 borjú bőrére volt szükség az elkészítéséhez – magyarázta mély, zengő hangon Vej-vej, majd ismét sarkon fordult. Ahogy kitárta, úgy be is zárta a könyvfolyosót, s eltűnt az íróasztal alatt. Csapóajtó nyikorgott a nyomában.
Értetlenül néztem Szeplős Ódrira.
– Nem kell hozzá száz év, hogy elolvasd, és könnyebbnek tűnik három nagy zsák krumplinál – vont vállat Szeplős Ódri.
– Mégis, hogyan vihetném én ezt a könyvóriást magammal? Mert azt ugye te sem gondolod, hogy itt, ebben a poros, dohos, homályos szobában ülök majd neki elolvasni, ahol ráadásul szék sincs?! – kérdeztem tőle kétségbe esve.
– Meséket ír, de annyi fantáziája nincs, hogy kitaláljon valami eredeti megoldást! – dünnyögött Szeplős Ódri, majd hozzátette, hogy a könyvet magammal vihetem, természetesen kölcsönbe, hisz a toronyszobában tilos az olvasás.
– De hát megemelni sem bírom! – próbálgattam fogást találni a könyvön. Hiába. Meg se moccant.
– Segítek rajtad, te nyámnyila! Mintha sose kölcsönöztél volna ki könyvet – bökött oldalba Szeplős Ódri, majd egy egészen kicsi papírtasakot vett elő a zsebéből. Akkorát, mint egy postaláda, s belegyömöszölte a könyvet.
– Ez mégis hogy lehetséges? – ámuldoztam, a pihekönnyű tasakot emelgetve, melyen a városi könyvtár emblémája díszelgett.
– Legyen az én titkom! – kacagott Szeplős Ódri, majd hármat tekert térdzoknija szárán. A következő pillanatban már a könyvtár bejárata előtt, a kapuban találtuk magunkat. Kezemben a tasakba szutyakolt, mindentudó könyvvel.
* A szerző Szent Márton-küldetés című mesekönyve a Szent Márton-emlékévben a szabadkai Szent György római katolikus plébánia megbízásából az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő támogatásával készült. Az illusztrációkat Szalai Attila készítette, a könyvet a MILKO Egyesület adta ki Szabadkán 2016-ban.
