Zentán már pontosan 20 éve működik egy közösség, amely a sérült gyermekeket segíti a társadalmi integrálódásban. A Kéz a Kézben Értelmi Fogyatékosok és Segítőik Civil Szervezete egyfajta menedéket nyújt azon szülőknek és gyermekeknek, akik egész életükben az átlagosnál sokkal több törődést, odafigyelést és aggódást igényelnek. Elképesztő az a hajtóerő, ami ezen gyermekek szüleiben van, éjt nappallá téve fáradhatatlanul, sokszor segítség és támogatás nélkül, a saját életüket is feláldozva ápolják sérült gyermekeiket. Emiatt jött létre ez a civil szervezet, hogy ezek a szülők és gyermekek is segítséget kapjanak, és egy valódi közösség tagjaiként érvényesüljenek.
Valljuk be őszintén, a mai társadalmunk még mindig nem kellően elfogadó velük szemben, összesúgnak mögöttük, sőt sokszor még ki is nevetik őket, gyermekek és felnőttek egyaránt. Azt hiszem, valahol egészen gyerekkorban kellene, hogy az elfogadás gyökeres részévé váljon mindenki életének. Az otthonról hozott nevelés mellett az oktatásban is nagy hangsúlyt kellene fordítani mindarra, hogyan fogadjunk el másokat. Hiszen ha mi nem ezt a példát követjük, hogyan is várhatnánk el, hogy utódaink ezen értékeket szívják magukba?
Amikor első alkalommal látogattam el hozzájuk, vegyes érzések kavarogtak bennem, hogy vajon hogy fogadnak, hiszen ők már egy igazán jól összeszokott közösség, én pedig, mondhatni, kívülálló vagyok. Amint beléptem, a szívem megtelt szeretettel, egy pillanatig sem éreztem magam idegennek, épp úgy fogadtak, mint akit egész életükben ismertek. Bevallom, itt egy pillanatra eltöprengtem, nem mindennapi érzés kerített hatalmába, hiszen ebben a mai, külcsínről szóló világban nem magától értetődő az, hogy egyszerűen csak úgy elfogadják az embert. Itt engem elfogadtak! Sokáig csak ültem és figyeltem, néztem, ahogy a mindennapi rutin boldoggá teszi őket. Mosolyogtak, rengeteget mosolyogtak. Egy kislány odajött hozzám, nem tudott beszélni, de szorosan átölelt, azt hiszem, ennél többet nem is mondhatott volna. És ami igazán hatással volt rám, az az, hogy míg én minden reggel gondosan igyekszem elkészülni munka előtt, a megfelelő ruhát kiválasztani, a hajam rendbe tenni és egyebek, mert ugyebár ez roppant fontos, ez a kislány odajött, és az én precízen kivasalt fekete ingemről levett egy hajszálat. Ez az eset azóta is bennem él minden mozzanatával együtt. Hogy miért? Mert ő észrevette azt is, amit én a reggeli rohanásban már nem.
A szervezet elnöke Csontos Bata Márta, neki is van egy sérült gyermeke, így teljes mértékben tudja, mit él át egy szülő ezekben a helyzetekben. A férje, Károly is segíti a munkájukat azáltal, hogy ő hozza és viszi a védenceket mindennap. Küldetésüknek érzik, hogy segítsék ezeket a gyermekeket beilleszkedni a társadalmunkba. A napi foglalkozásokat két nevelő tartja, Ivković Tuza Valentina és Engi Beatrix. Velük beszélgettem a szakma szépségeiről és árnyoldalairól.
Meséljetek, kérlek, arról, hogyan is néz ki egy átlagos nap nálatok!
– Reggel, miután mindenki megérkezett, reggeli tornával kezdjük a napot. Ez idő alatt mi elkészítjük a reggelit, ami sajnos nem túl bőséges és elég egyhangú szokott lenni, az anyagi kereteink miatt. Mindennap vannak úgynevezett hetesek, akik a reggelit követően elpakolnak és elmosogatnak. Amikor ezekkel a dolgokkal mind végeztünk, ekkor kezdődnek a foglalkozások. Törekszünk mindennap változatos programokat kitalálni, nem jó, ha túl sokáig egyvalamivel kell foglalkozniuk, mert nem köti le a figyelmüket több órán keresztül egy adott foglalkozás sem. Ezért mindennap van egy kis kézművesség, ének és verstanulás, játék, zenehallgatás, sokszor ők kérik, mit szeretnének épp csinálni – mesélte Valentina.
Milyen pedagógiai módszereket alkalmaztok a foglalkozások során?
– Értelemszerűen mi nem tudunk olyan pedagógiai módszereket alkalmazni, mint például az iskolákban. Az évek során már volt alkalmunk felmérni mindenkinek az erősségeit, így ha valakinek valami nem megy, nem szoktuk ráerőltetni. Azért természetesen muszáj őket folyamatosan fejleszteni a saját kereteiken belül. A módszereink, amiket alkalmazunk, például verstanulás esetében a mutogatás, elmutogatjuk, amit mondani szeretnénk, ez egy igen bevált módszernek bizonyul nálunk. Kézművesség esetében pedig lépésről lépésre, ha kell, többször is megmutatunk mindent – tette hozzá Beatrix.
Milyen hatással van rájuk az, hogy ők is egy valódi közösség tagjai lehetnek?
– Legtöbbjük már kisebb kora óta tagja ennek a közösségnek, nagyon összeszoktak már az elmúlt, mondhatni, 20 év alatt. Sokszor, amikor valaki nem tud jönni, akkor keresik a társaságát, kérdezik, hogy hol van. Most is, a téli szünet alatt, mesélték, hogy már nagyon várták, hogy jöjjenek, hiányoztak egymásnak. Nekik ez a közösség egyfajta biztonságot nyújt. – válaszolta a civil szervezet elnöke.
Hosszasan beszélgettünk, és bennem egyre erősödött az érzés, hogy segíteni szeretnék ennek a közösségnek, bár nyilván anyagi gondjaikon nem tudok javítani, de rendületlenül zakatolt bennem a tenni akarás. Így hát arra buzdítanék mindenkit, aki csak teheti, látogasson el egy ilyen közösségbe, hiszen a legtöbb, amit tehetünk, hogy társadalmunk elfogadó tagjai leszünk, és amit ezért cserébe kapunk, több, mint puszta mosoly és szeretet.
