Mi a zene? Rezgés, hanghullám, vibráció. Nemhiába gyógyítanak Keleten ma is hanghullámokkal. Gondoljunk csak a tibeti hangtálakra és a jávai fúvósokra. Egyes ázsiai részeken műtét előtt ma is mély fúvóshang-rezgésekkel altatnak. Részletezni sem kell, hogy az emberi hang, ének milyen lélekgyógyító hatással bír magára az emberre nézve. Idézzünk fel emlékeinkben most olyan pillanatokat, amikor egy-egy dal hallatán valamiféle euforikus és megmagyarázhatatlan öröm fogott el bennünket. Ez a zene titkos, mágikus, nem e világi volta, az ember művészetek felett álló összes megnyilatkozása.
A zenei műveltség átadásának alapja a népdaltanítás. Ám nem csak a népdal és a népzene alkotja azt az ősi tudást, amit magyar hagyománynak nevezünk. A népdal és a népzene mellett legyen ott a néptánc és a kézművesség is! Ezek azok a készségek, amelyek hitünk szerint túlélésünk zálogát adják. E hagyomány átadását olyan alapra kell építeni, ahol az átadónak vagy oktatónak beavatottként kell ismernie a rábízott tudás minden pillérét. Váljék ennek a tudásnak az őrzőjévé, érezze át a továbbadás fontosságát!
Hogyan és miként fogjunk hát bele? – tesszük fel a kérdést. Gyorsan meg is jegyezzük, nem könnyű megtalálni a jó választ! Ha figyelmesen és éberen nézünk szét a világban, észrevehetjük, hogy a mindent és mindenkit egybeolvasztó elképzelések mögött olyan erő kezdett el munkálkodni, amely szöges ellentéte az eddig hirdetett elképzelésnek, hiszen a mindent egybeolvasztó tégely mellékhatásaként éppen hogy beszűkült a világ körülöttünk. Egy éve még gondtalanul keltünk útra, utazásaink közben nem kellett sem határokat, sem távolságokat figyelnünk. Mentünk, amerre éppen akartunk. Viszont ma már azon kapjuk magunkat, hogy a bennünket körülvevő világ igencsak leszűkült, bezárult. Talán kétségbe kellene esnünk emiatt? Semmiképpen. Magunknak kell eldöntenünk, hogy ezt teherként vagy áldásként éljük-e meg. Azt mondanám, fogadjuk ezt olyan jelnek, amelyből építkezni tudunk. Fordítsuk saját javunkra, hiszen mindig magunknak kell létrehoznunk – belülről – a világot, hogy élhessünk benne. Ezt őseink jól tudták, nekünk annyi a dolgunk, hogy újra megtanuljuk.
Tehát azzal főzünk, amink van. Vannak népdalénekeseink, van egy csomó kiváló népzenészünk. Néptáncosaink számát sem ismerjük. Kézművesekből is akad vidékünkön bőven. Ha a hagyományőrző emberek méhek módjára kirajzanak, akkor minden részt lefedünk környékünkön, és könnyedén elérik az iskoláskor előtti intézményeket és az iskolákat is. Jelen állapotban ez az egyetlen módja annak, hogy tovább tudjuk adni mindazt a megszerzett tudást, amelynek Őrzőink a birtokában vannak. Ismerjük fel az élő környezetben való tudás átadásának fontosságát. Létfontosságú, hogy minél magasabb szinten történjen meg a tudás továbbadása. Ennek okán pedig olyan kapuk nyíljanak meg, amelyeken át felismerhetővé válnak a világ rejtett titkai. Ha megteremtjük ennek az intézményes lehetőségét, akkor nemcsak a világot, hanem magunkat és ezáltal embertársainkat is másképp fogjuk látni!
Erre a hétre, mivel a zene emberi lélekre való hatásáról is szó esett, álljon itt egy számomra igen kedves példa. Talán nem ismeretlen az olvasó számára a Muzsikás együttes, közismert dalaikat sokan betéve fújjuk. Köztük az egyik az Elment a madárka, üres a kalitka kezdetű, amelynek kapcsán, azt hiszem, mindenki érti a kalitkalétből való kilépés gesztusát. Miközben most többünknek lett ismerős a magány, az egyedüllét fájdalma, a búcsú nélküli elválás letisztult, kristálytiszta és tömör megfogalmazása ez a dal. Az ének elhangzása után az együttes hegedűse, Sipos Mihály folytatja a muzsikálást, és csodálatos szólóba kezd. Lélektépő és fájdalmas hangok szólalnak meg hegedűjén. S amikor már azt gondolnánk, ez fokozhatatlan, akkor megtörténik a csoda. Apró kis csönd születik meg a dal kétharmadán, szerves részeként a zenének. A következő pillanatban pedig a semmiből berobban bőgőjével Hamar Dániel, kontrán Éri Péter, a hegedű pedig folytatja megkezdett útját. És ahelyett, hogy még jobban széttépné lelkünket, lassan elkezdi azt összerakni. Darabonként rakja össze lelkünket, miközben kiemel bennünket a fájdalom kútjából. Katartikus pillanat ez, olyan elemi és felszabadító erővel áraszt el bennünket, amihez foghatót nemigen találunk. Ezek azok a pillanatok, amelyeket nem lehet szavakkal leírni. Hallgatni kell, átadva magunkat a csodának, amit zenének hívunk.
Elég, ha a zenei megosztóba a következőket írjuk be: Muzsikás – Elment a madárka.
