– Mire várunk? – türelmetlenkedik az egyik játékos, amint a teniszpályán pattogtatjuk a labdát.
– A partneremet várjuk, hogy négyen legyünk, és kezdjük a párost – válaszolok.
– Na jó, akkor magyarázzátok már meg nekem, mikor mondjuk azt, hogy várunk, és mikor azt, hogy várjuk? – teszi fel a kézenfekvő kérdést az egyébként szerb anyanyelvű sporttárs.
– Ne foglalkozz vele! – avatkozik közbe a barátja, aki tökéletesen beszéli mindkét nyelvet. – A várjuk egyszerűen annyit jelent, hogy vrane.
A találó magyarázat és a kitörő jókedv le is zárta a további vitát. Ugyanis szerbül a vrane jelentése valójában varjúk, ám szlávos akcentussal a várjuk kiejtés is előfordulhat.
Ha már madár, akkor legyen kövér, vagyis nézzük a következő tipikus mondatot, szintén a pálya széléről!
„Biztosan tovább fogunk jutni, ha ezt a mérkőzést megnyerünk” – nyilatkozza a magyar nemzeti válogatott külföldről honosított csatára. Minden szava tökéletes, hibátlan kiejtéssel, persze csak külön-külön. A kijelentés már kétértelmű. Vajon azt akarta-e mondani, hogy ha minden meccset megnyernek, akkor továbbjutnak? Nyilván nem, hiszen egy ilyen sasszemű észrevételhez nem kell különleges sportszakértőnek lenni. Tehát a következő lett volna a nyerő változat: „Biztosan tovább fogunk jutni, ha ezt a mérkőzést megnyerjük.”
Igen ám, de hogyan lehet a látszólag egyszerű kérdést komoly nyelvészeti, nem pedig madártani szempontból megmagyarázni egy idegen ajkú tanulónak? Szó szerinti fordítás sajnos szóba sem jöhet, legfeljebb valamelyik finnugor nyelvre.
Számomra az általános iskolai tanárnőm útmutatója a mérvadó, amely hatodik osztályos korom óta élénken visszhangzik a fejemben, és ezzel nem a fejem űrtartalmát szeretném érzékeltetni, hanem a példabeszéd jelentőségét:
– Minden tárgyas igének létezik alanyi és tárgyas ragozása. Csak annyit kell megjegyeznetek, hogy az első esetben szeretünk VALAMIT, míg a másodikban szeretjük AZT.
Valóban egyszerű, azóta is ezt szajkózom. Egy külföldi csóka azonban még ennek tudatában is felteheti a kérdést: „Na de mikor melyik »varázsigét« helyettesíthetjük be egy valódi ige után?” Arról nem is beszélve, hogy figyelembe kell vennünk az ikes ragozási típust is (például: vágyakozom utána, éppen elmélkedem), amely aztán a tárgyatlan igék vonatkozásában teljessé teszi a káoszt a tájékozatlanok számára. Ez az irodalmi nyelvre jellemző igeragozási mód ma már visszaszorulóban van, az alanyi és a tárgyas (más néven általános és határozott) ragozás viszont érvényes, és továbbra is úgy mondjuk, hogy szeretünk téged meg titeket, ezzel szemben szeretjük magunkat, őt, őket. Meg talán a magyar nyelvtant is. Üssük fel tehát a hőn szeretett tankönyv ide vonatkozó fejezetét, és ott igazán kimerítő utasítást kapunk minden lehetséges változatra. Ezek szerint alanyi (általános) ragozása van a tárgyatlan igének és a határozatlan tárgyas igének. Tárgyas (határozott) ragozást alkalmazunk az olyan tárgyas igék esetében, amelyeknek a mondatban határozott tárgyuk van. A tárgy pedig akkor határozott, ha: a) a szófaja tulajdonnév (pl. Gúnár Gedeont), b) a névszó előtt határozott névelő áll (pl. a mérkőzést), c) a tárgy 3. személyű személyes névmás (őt, őket, Önt, Önöket), d) a tárgy főnévi mutató névmás (pl. ezt, azt), e) a tárgy visszaható vagy kölcsönös névmás (magamat, magunkat, egymást), f) a tárgy a mind általános névmás (mindet), g) a tárgy -ik képzős névmás (pl. melyiket).
A fenti szabály teljesen érthető, a lényeg benne van, azt meg talán senki sem veszi zokon tőlem, ha a tárgyi mellékmondatok elemzésétől most eltekintek. Már így is kötve hiszem, hogy egy Pestre tévedt turista számba veszi a lehetséges szófajokat, mielőtt befejezi a kérdést: „Hol találok egy toalettet?”, és még a kisebb baj lenne, ha a hosszas gondolkozás alatt balfácánnak néznék őt a pestiek. Rosszabb esetben csak akkor jönne rá, hogy a határozatlan névelő egyik csoporthoz sem tartozik, amikor már a tárgyas ragozású kérdés vetődne fel: „Hol találom a legközelebbi mosodát?” Miután tovább kóvályogna, mint gólyahír a levegőben.
Ámde ne legyünk igazságtalanok az igyekvő vendégeinkkel szemben! Színtiszta hazai környezetben is gyakran hallunk ilyesfajta kijelentéseket: „Én most úgy meginnák egy felest.” Habár ez feltételes mód, és inkább a gödények világához áll közelebb, mintsem a varjúkéhoz. Ez esetben már fel sem kapjuk a fejünket, mert biztosan tudjuk, hogy az illető mit akart mondani. Pedig ennek az igealaknak csak az „Ők most úgy meginnák a felest” mondatban lenne létjogosultsága, tehát úgy érzem, e téren is világbajnokok vagyunk. Merthogy a jómadár – aki elég régen kikelt már a tojásból – nemcsak a ragozás fajtáját vétette el, hanem a személyt meg a számot is, és egy hárombetűs toldalékba ennél több hibát lehetetlen belefoglalni. Ugyanis a köznyelvben kerülendő, nyelvhelyességi hibának számító nákolás jelenségéről van szó a példamondatban.
Szóval a nyelvtanulókat azzal bátorítanám, hogy egyszerű a megoldás. Gyermekkortól kezdve magyar közegben kell fészkelni, esetleg iskolát is ott választani, de nemcsak papagáj módjára tanulni, hanem egy kis nyelvérzéket sem árt bevetni. Úgy gondolom, ezzel a magasröptű, baglyokat megszégyenítő bölcselkedéssel száz százalékban kielégítettem az érdeklődők kíváncsiságát, mert a magyar anyanyelvűek többnyire úgyis érzik, melyik a helyes változat, idegen csőrű fiókák meg nyilván nem ezeket a sorokat böngészve akarják felcsipegetni a szükséges tudás morzsáit. Amennyiben mégis akadna ilyen fehér holló, akkor én magam is madárrá válnék, szinte szárnyalnék örömömben. Már csak azért is, mert a szárnyalni tárgyatlan ige, s nincs gond a ragozásával.
Rovatunkhoz kvíz is kapcsolódik: ITT elérhető!
