Mindenkinek megvan a saját dala. A szavakkal ki nem fejezhető testi-lelki problémák feloldását kaphatjuk meg sorsdalaink éltre keltésével. A megfoghatatlant és kimondhatatlant tudjuk általuk megnevezni és kifejezni. Művészetekről társalogva gyakran felmerül a kérdés: zene és irodalom közül melyik helyezhető a másik elé? A szóalkotás maga is teremtő folyamat, de mindvégig csak az emberé. Ezzel szemben a zene, mivel nem teljesen e világi, létezése okán összekötő kapoccsá válik a lent és a fent között. Földi és égi között. Nem véletlen, hogy sokak számára a zene minden művészetek fölé helyezendő.
Meg kell tanulnunk énekelni. A hagyományos éneklésnek nincs közönsége, a népdal és a néptánc nem színpadra született. Nem a külsőségek megteremtése a cél. Nincs előadó és közönség. Nevezhetnénk ezt a folyamatot akár öngyógyítónak is azáltal, hogy önmagunk számára teremtjük meg a bánat és az öröm feldolgozásának lehetőségét. Gyógyírt testnek, léleknek. Nem véletlen, hogy minden életkornak megvan a saját dallamkészlete. Éppen ezért olyan fontos, hogy már kisgyerekkorban megismerkedjünk az éneklés folyamatával. Mielőbb beavatottá válik egy gyermek, annál inkább tudja majd felnőtt korában használni ezeket a dalokat. Talán emlékszünk legutóbbi írásunkból a fiúra, aki elsírta magát. Mélyen emberi és lelket megtisztító hatást gyakorolt rá a dal. Úgy lehet, csak egy lépés választja el őt attól, hogy legközelebb „külső segítség” nélkül is túl tudjon jutni hasonló akadályokon azáltal, hogy ha halkan is, de elénekli, eldúdolja saját dalát.
Ezért lesz felemelő élmény minden igaz és őszinte művészi alkotás, mert rendeltetésük szerint éppen ezeknek az érzelmeknek a feloldására jöttek e világra. Ilyen egyszerű módon lesz az előadóból alkotó, teremtő művész. Milyen jó lenne most ide példákat felsorakoztatni, neveket és műveket, alkotásokat és dalcímeket írni! Sajnos azonban nem azokkal a zenei példákkal van tele a legismertebb zenei megosztó, mint amelyek most a fejemben szólnak, így be kell érnünk azzal, hogy tovább olvasunk most róluk. Sokszor kerültem szembe a népzene, a népi hagyományok említése kapcsán olyanokkal, akikben ez valami oknál fogva elutasító magatartást váltott ki. Mostanra kicsit bele is fáradtam a magyarázkodásba, miszerint a magyar néphagyomány összessége is elidegeníthetetlen része a magasművészeteknek. Van az a patikamérleg, amelyen le tudnánk mérni, hogy mitől jobb egyik vagy másik? Nem hiszem. Eldönthetjük-e, hogy melyik népdal, melyik tánc a szebb vagy jobb a másiknál? Nem tartom ildomosnak, hogy egyesek versenyt hirdetnek közöttük. Mélyen elutasítom a művészetek ilyetén megmérettetését. Korunk egyik rákfenéje a versengésre való felhívás. Győzd le az ellenfelet! Alázd meg, taposd a sárba! De vajon kit és miért? Írott és íratlan küzd már évtizedek óta egymással. Ki lesz az, aki rendet vág közöttük? Én már hallottam olyan türei parasztembert énekelni, akinek hangja és előadásmódja méltó lett volna a milánói Scalában éneklő operaénekesek hangjához. Mert hiteles és igaz volt. Hallgattam kilencvenedik évét betöltött kubikust választékos irodalmi nyelven beszélni. Mert őszinte volt. Láttam lakodalomban széken táncoló férfit, aki éppen úgy mozgott, mint a hatvanas évek híres bandájának a frontembere, pedig sohasem hallott róluk. Mert önmaga volt. Nem lenne itt az ideje, hogy végre odategyük azt a bizonyos egyenlőségjelet?
Kicsit meglepő lesz a mai zenei ajánlatom, de bízom benne, hogy az olvasó megérti majd a célt, amit szolgál. Elöljáróban idézzük fel az előadó szavait: „Többen mondták már, hogy zenénk magyar zene. Erre azt tudom mondani, remélem, hogy az. Hitem szerint az ember egyszerre szeretheti a legtisztább dzsesszmuzsikát és az eredeti népzenét.” Dresch Mihály szavai ezek. Ő az a jazzmuzsikus, akinél elementáris erővel kapcsolódik össze népzenénk a jazz érintésével. Nyitott szívvel és lélekkel hallgassuk lélekemelő futamait!
Írjuk hát be: Dresch Dudás Mihály Quartet: Bánat, bánat (Sorrow, sorrow).
