Nyár. Akác és ármány. Szűnni nem akaró. Bácskai évszakok. Öröklakója vagyok. Szeretni mindig lehet. Jobban. Kő-párna. Por. Izom. Minden nyom valódi. Minden erő vagyon. Amiről nem tudja más. Mennyit ér. Csak a föld. Az ég. A vér. Ér alá futás. Ami benned van. Osonó csobbanás. Elmosódik. Össze(f)ér. Az ember megáll(ja). Magasodik. Akármi várja. Cselekvő. Nép ring a szélben. Az ősz csitít. A tél emlékezik. A madarak vissza(t)érnek. Tavasz. Van. Versek nyílnak. (Sz)ívekbe zárva. Dombok. Lombok. Táj-öröm. Fogalmak. Túl a ködön. Varjak eszik a vetést. Sarjak veszik a vetést. Feledés. Nincs. Bácska (sz)ép. Örökhagyó. Lenni tűz. Égni szó. Nem félni. Élni. Költészet. Sziget. Sziget-költészet. Világraszóló. Hely. Szigetlakó az ember. A költő előbb idegen. Aztán barát. Végül szerelem. Öröklét. Örök halál. Feltámad benne a táj. Hűség a tájban. Tavasz. Nyár. Ősz. Tél-homályban. Visszafordítja az időt. Nem hal meg. Átalakul. Mindazoknak. Akik szeretnek. Tesznek. Elfogadnak. Feltétlenül. Váratlanul. Semmi és mindenség. Ha bealkonyul. A fák alatt. Fenn a dombon. Házban. Udvaron. Földeken. Templomtornyon. Hazatérő. Lélek vagyok. A jövőt (ki)mondom.
(Elhangzik 2019. július 31-én 17 órakor Újvidéken a Városi Temetőben. Gyülekező 16.30-16.45-kor a temető főbejáratánál.)
* * *
Magyarázó vers
Nem a mesét – hangulatát,
nem a zsályát – bódulatát,
nem a búbost, nem a banyát,
csúcsán csak a mesék havát.
Nem a sárkányt, csak azt magát,
felhősúroló csodálatát.
Nem a bűvös ráolvasást –
szavakban a kénes varázst,
nem a nádast, nem a betyárt,
csak a szót, „hol madár se járt”.
Nem a duhajt – indulatát,
nem a csizmát – csak a nyomát,
nem a csárdát – gerendafát,
ütögető ősök dacát.
Nem a vásár szennyét, porát,
népét csak, a vásárfiát,
nem a gémest, csak a tájat,
küszöbét csak, s nem a házat,
nem a mázolt árnyas szobát,
csak azt, ami benne fog át,
nem a teknőt, nem a kovászt,
dagasztáskor csak a fohászt,
nem a cipót – csak az anyát,
kenyérszelő mozdulatát,
nem a pattogató rostát –
cseresznyevirágú bolyhát,
nem a kocsit – saroglyát,
nem a kovát – tűz szikráját,
nem a pipa rézkupakját,
csak a vén ujj bölcs nyugalmát.
Nem a kendes öregeket,
csak a sírig-szeretetet,
nem a lapos temetőket –
hantjukon az őszidőket,
gyalogútnak nem a porát,
csak az előttem járt nyomát.
(Újvidék, 1961. március 30.)
* * *
Gyertyaláng
Laboda libegő tánca
eszterlánc egyszervolt lánca
krajcárnyi mesefalomb
csalóka vertarany tálca
álmoknak lidérces mása
aranytón fekete rönk
léleknek eleven álca
emlékek cincogó nyársa
liliomgyökerű csönd
csillagok földi kis társa
s mire lehetne fáklya
lehelet-elfújta csonk
(Újvidék, 1964. november 1.)
* * *
Fehér Ferenc (Nagyfénypuszta, 1928. aug. 3. – Újvidék, 1989. júl. 31.): költő, író, műfordító. A topolyai polgári iskolát elvégezve (1940–44) napszámos, motorszerelő-inas volt. 1945-től a szabadkai magyar gimnáziumban tanult tovább. Első versei gimnazista korában jelentek meg az iskola lapjában. Érettségi után (1949) a tanárképző főiskola magyar szakán fejezte be tanulmányait. 1949–58-ig részt vett a Híd folyóirat szerkesztésében. 1953-tól 1959-ig az Újvidéki Rádió irodalmi rovatának vezetője volt. Első önálló verseskötete 1953-ban jelent meg Újvidéken (Jobbágyok unokái). 1959–88-ig, nyugdíjba vonulásáig a Magyar Szó c. napilap újságírója volt. Nevéhez fűződik az Aranyeső vers- és prózamondó verseny elindítása a Vajdaságban. Írt gyermekverseket és ifjúsági regényt. Verseiben, esszéiben, naplójegyzeteiben, riportjaiban a vajdasági, baranyai, muravidéki embereket és a tájat örökítette meg. Szüleinek alakja visszatérő téma verseiben. Modern szerbhorvát, macedón és jugoszláviai albán költők verseit fordította magyarra. Életében 22 könyve jelent meg, 4 szerb és szlovén nyelven, egy pedig kétnyelvű kiadásban. Minden jugoszláviai magyar lapban és folyóiratban publikált, közreműködött a rádióban és a televízióban, a magyarországi szemlékben, újságokban, versei megjelentek.
