1.
Ha beírjuk a legtöbbet használt keresőbe, hogy Szabadka, Szabadság tér, akkor, ugye, megjelenik a térkép is, amelyen egyebek mellett ezeket olvashatjuk: Gradska kuća, Trg Slobode, Hotel Adolfa Halbrora, Dominus kuća, Egészségház, RTV Panon, Lifka Művészmozi, Vojnics-palota, Narodno pozorište. Nekem, aki a számítógép-használat analfabétája vagyok, érthetetlennek tűnik, hogy mi alapján dől el, hogy egy-egy épület megnevezése melyik nyelven történik. Láthatjuk, kulturális intézmények vannak szerbül és magyarul, közintézmény magyarul, védett műemlékház szerbül és magyarul, ugyanakkor feltűnik egy nem létező hotel is. Úgy értem, ma nem működik Szabadkán Adolf Halbror Hotel a Korzón. Ha a névre rámegyünk az egérrel, akkor megjelenik alatta a szöveg, hogy történelmi jelentőségű hely. Ezen azért elmélázhatunk egy keveset. Egyébként a Leovics-palota is az. Viszont a városháza nem az. Ott csak annyi áll, hogy mettől meddig van nyitva.
Ki dönt arról, hogy mi kerül egy térképen a megjelölt épület ikonja alá? Konszenzus? Népakarat? Egy személyben az, aki feltöltötte és a térkép alá odaírta?
Egyébként nem szoktam saját városom térképét böngészni. De mivel mostanában megint fellángolt a szabadkaiság-verseny, magam is utána akartam nézni néhány dolognak. És azonnal meglepődtem – ilyen fokú következetlenségre vagy önkényes vagy dilettáns meghatározásokra nem számítottam. Viszont ez meghozta a kedvem, hogy újra foglalkozzam a városommal.
A szabadkaiság-versenybe nem fogok beszállni, annak ugyanis nem más a mértékegysége, mint egyéni meggyőződések arról, hogy mi kopik ki a városból, hogyan szűnik meg Szabadka önmagának lenni. Vagyis ez tulajdonképpen egy negatív verseny: az a győztes, aki a legtöbb rosszat tudja felhozni. Nem áll szándékomban elvitatni ennek jogosságát, érvényességét, fontosságát. Kialakult egy helyzet, amire ez a reakció. Ugyanakkor nem akarok részt venni benne.
Jelenlétünk identitásalakító
Nem tulajdonítok különösebbet jelentőséget annak, hogy ott élek, ahol megszülettem, inkább magától értetődőnek tartom. Tudom, hogy ma már ez teljes mértékben avítt magatartás.
Szabadkán születtem, és nem költöztem el, nem vándoroltam ki a kilencvenes évek elején (sem). Számos alkalommal elmondtam, itthon szeretem enni a vasárnapi húslevest. Ezzel csak annyit jeleztem már akkor is, vagyis lassan harminc éve, hogy egyéni döntés az, hogy hol fogunk élni. Mit tartunk fontosnak, mihez kötődünk, hogyan visszük tovább gyerekkorunk helyszíneiről az emlékeinket: úgy-e, hogy naponta köztük mozgunk, vagy inkább úgy, hogy évente visszalátogatunk, esetleg úgy, hogy évtizedekig felé sem nézünk, aztán a kor előrehaladtával, mert egyre több az időnk, ami egyre kevesebb, gyakrabban hazalátogatunk.
Ebből természetesen nem következik az, hogy akik úgy döntenek, hogy máshol fognak egzisztenciát teremteni, amikor havonta, évente, ötévente hazajönnek, ne kérhetnék számon a város arculatának átalakulását rajtunk, akik itthon maradtunk. Számonkérhetik, viselkedhetnek úgy, mintha őrkutyának hagytak volna itt bennünket. Attól még nem vagyunk azok.
Ugyanakkor tény marad, hogy a város identitását azok alakítják, akik naponta végigmennek az utcáin, beülnek a kávézókba, betérnek az üzletekbe. Ne verjük át egymást. A város identitását elsősorban a lakói alakítják. Lehetséges, de nem ízléses, ha egy város, esetünkben a mi Szabadkánk átalakuló identitását azok kérik számon, akik fizikai valójukkal más város identitását alakítják, másutt vannak otthon.
Szabadka, a vágyott város
Szabadka magába fogadja és a maga képére formálja az ideérkezőket, akik mindig sokan vannak, hiszen városunk a lehetőségek városa azoknak (is), akik máshonnan érkeznek ide. Európa-feeling, Közép-Európa kissé avítt fényei, enyhén dohos szaga, a Balkán izgalmakat ígérő kapuja, nem megyeszékhely, de majdnem, legfontosabb vasúti csomópont, középiskolai központ, a vajdasági magyarok legfontosabb városa, a szecessziós építészet ékszerdoboza és még sok egyéb. Mindenki habitusa, tetszése, ízlése, lelki szerkezete szerint dönti el, mit tart fontosnak ebből a furcsa, de mindenképpen nagy érzelmi hatással bíró vidéki városból.
Akik a huszadik században ideérkeztek és itt maradtak, legyenek azok dél-szerbiai egyetemisták vagy bánáti magyarok, maguk is szabadkaivá váltak. Igaz volt ez az állítás hosszú ideig. Ha ebben változás állt be, akkor az nem tőlünk függetlenül történt. Aktívan vagy passzívan, de a folyamatok alakítói vagyunk.
Szabadka befogadó hangulatú, ugyanakkor hagyományaihoz erősen ragaszkodó város. Ha a második világháborút követően szabadon választott polgármesterek között szétnézünk, megállapíthatjuk, hogy voltak köztük bánáti magyarok, koszovói születésű szerb, Szabadka környéki horvát, illetve magyar, jelenleg éppen montenegrói származású a polgármester. A város és polgárai befogadták és megszavazták őket. Az általuk képviselt politikai opció mellett saját identitásukat is magukkal hozták, amivel szabadkaivá válásuk évtizedei alatt a város identitását is alakították. Felteszem, egyikük sem volt a város ellensége. Nem tűzte zászlajára egyik polgármester sem, hogy célja a város rombolása, a városközpont tönkretétele. Mégis rengeteget hibáztak, tévedtek, hoztak rossz döntéseket. A kérdés csak az, hogy miképpen ítéljük meg ezeket a döntéseket. Válogatunk-e a döntések között, mint ahogyan a térképen állnak az elnevezések, kijelentjük-e bátran, hogy ez rossz döntés, az pedig határozottan jó döntés? És minek alapján tesszük ezt? Egyéni ízlésünk és elképzelésünk alapján? Vagy a város múltjára hivatkozunk? Esetleg a jövőjére, amelynek a múltját mi vagyunk hivatottak megteremteni?
A Csokonay tér
Szabadka városközpontjának kialakításáról, kialakulásáról is sokan szeretnek úgy beszélni, mintha az eleve adott lett volna; ki tudja, mikor és ki által alakult volna ki; mintha valami, ami a városközpont része, mindig is az lett volna; ha nem, akkor is éppen úgy a jó, mert ez a mi hagyományunk; miközben ezeket mondják, aközben nem gondolnak arra, hogy amit meg akarnak őrizni, az egy közbülső fázis, egy időszak eredménye. Úgy védeni a városközpontot, hogy közben nem törődünk azzal, miképpen alakult ki és milyen volt a városközpont, abból mi hozható/állítható vissza, mit kell megőrizni, és mit a huszonegyedik századhoz alakítani, inkább hangulatkeltés. De hangulatkeltés nélkül a huszonegyedik század harmadik évtizedében nincs semmi, tehát nagyon is fontos! Lehetőséget ad a városiasság fogalmának és tartalmának újbóli végiggondolásra. Vagy nem. Ennek eldöntése nem e szöveg dolga. A döntés helyén inkább álljon egy fénykép arról a városközpontról, amely várossá tette Szabadkát.
Darth Vader esete a turullal
Emlékszem arra, amikor Darth Vader (© P. M.) 1991-ben a város főterére került vissza. Petar Pallavicini szoboregyüttese 1927-ben készült el, felállítása a magyarok legyőzését hirdette. 1941-ben történt eltávolítása a magyarok visszatértét hirdette. 1991-ben történt visszahelyezése is üzenetértékű volt – nem véletlenül hívták meg az akkori idők hírhedt politikusát, hogy tartson beszédet. A szoboregyüttes tagja Fábián literátus, a szelíd arcú ferences szerzetes, aki a magát cárnak tekintő vezér titkára, íródeákja volt. Nem tartom ezt külön fontosnak, csak jelzem, mint a dolgok rétegezettségének és bonyolultságának bizonyítékát.
Emlékszem arra, amikor a város egyik magyar politikusa hosszú évekig a „turulos szobor” visszaállítását követelte. Döntési felelősség nem terhelte, azt tudta, hogy a fekete cár ott fog maradni. Talán arra gondolt, hogy a turul egy idő után szálljon rá Darth Vader fejére?
Mielőtt hozzákezdenénk a magyar mellek döngetéséhez, sietek megjegyezni, hogy a közadakozásból felállított, majd 10 méter magas emlékműre a pénz egy részét főként kisemberek és diákok adták össze, 30–50 krajcáros tételekben. Azzal kezdtem, hogy a magunk képére formáljuk a városunkat. Történelmünk, az emlékezet és a hagyomány tisztelete, a győztes kaponyai csata krajcáros tétel volt akkoriban, vagyis a nemzeti öntudat nem igazán feszítette a nagybirtokosok mellét. A városvezetés a kispénzű adakozók mellé állva 2000 forinttal beleszállt az elképzelés megvalósításába, és így 1899. december 3-án felavathatták a győztes kaponyai csata emlékoszlopát. Azt hittem, az impériumváltáskor szinte azonnal eltüntették. Ez azonban nem igaz, találtam olyan fotókat, amelyeken a Karađorđev trg vagy Trg Slobode elnevezésű Csokonay téren – amelyet én csak főtérnek nevezek – még áll az emlékoszlop.
Egyébként a múltat felidéző, annak történéseit magunkba építő és ezáltal a város identitását aktívan alakító módon készülődők figyelmébe ajánlom a tényt, hogy március 5-én lesz az évfordulója annak, hogy Mojzes Antal helytörténész kitartó munkájának köszönhetően Kasza József akkori polgármester leleplezte a győztes kaponyai csata emlékművét. 1999-ben a győztes kaponyai csatának emlékművet állított a város magyar közössége, politikusai. Éppen úgy, mint egykoron, inkább utóbbiak, mint előbbiek. Puskaporszagú levegőben, három héttel a NATO-bombázás megkezdése előtt emlékműavatás. Kisebbségiek megemlékeznek arról, hogy legyőzték a többségieket egy olyan forradalom csatájában, amikor a nemzethez tartozó kisebbség és többség fogalma alakulóban volt. Lehet ezen csúfolódva kacagni. De megrendülten belegondolni sem tilos.
A zöld szökőkút mint nemtörődömségünk bizonyítéka
Emlékszem, amikor a zöld szökőkút a városé lett. Középiskolásként az akkor még létező majomplaccon múlattuk az időnket, de átmerészkedtünk a zöld szökőkúthoz, amelynek hegyes sarkai óvatosságra intettek. Üldögéltünk rajta, de jobbára csak a forró nyári napokon, mert egyébként nagyon hidegnek bizonyultak a lapok. Volt abban valami megható, ahogyan a szabadkaiak birtokba vették a szemükkel ezt a szökőkutat. És aztán volt abban valami nagyon jellemző, ahogyan leszarták, hogy mi van vele.
Nem kellett hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy a görkorizók, gördeszkázók felfedezzék maguknak. És nem történt semmi. Nem tört ki általános felháborodás és lázadás, a rend őrei nem intézkedtek, a rendbontókat nem vonták felelősségre, nem volt meglepő tehát, hogy a Zsolnay lapok is sérülni kezdtek, amikor az éjszaka óráiban terhelési kísérleteket folytattak rajtuk azóta pocakos, megkopaszodott családapák. 2014 áprilisában sem hördültek fel a szabadkaiak, amikor az akkor regnáló polgármester nyilatkozott: „A zöld szökőkút nagyon rossz állapotban van – közölte a polgármester –, felújítása nem lehetséges, tehát teljesen el kell bontani, majd pedig egy újat építeni. Több javaslat született már az új szökőkúttal kapcsolatban, ezek megvalósítása 70–130 millió dináros összeget igényel, viszont annyi biztos, hogy nem lehetséges a Zsolnay kerámiából készült szökőkút visszaállítása, mert az időjárási körülmények tönkretennék, tehát csak zöld gránitból készülhet esetleg az új szökőkút.”
A közben eltelt hat év alatt nemcsak a pénz hiányzott, hanem az igényességünk emléke is. Vagy nem így van?
A túlméretezett, korán magára hagyott zöld szökőkút, amely mindannyiunk szeme láttára, az orrunk előtt ment tönkre úgy, hogy talán sohasem volt tökéletes állapotban, rólunk árul el sokat. Eltűrtük a lustaságot, nemtörődömséget, felelősségnemvállalást, ujjal mutogatást és visszamutogatást, politikai hajcihők sorát. És eközben gyerekek nőttek fel úgy, hogy csak bedeszkázva látták a szökőkutat, viszont nyugodtan széttördelhették a még ép lépcsőit.
Egyébként amennyiben igaz, hogy „nem lehetséges a Zsolnay kerámiából készült szökőkút visszaállítása, mert az időjárási körülmények tönkretennék”, azonnal táviratozni kell a Városligetbe. Ugyanis az egykori Olof Palme Ház, ma Millennium Háza előtt „egy 1500 tőből álló rózsakertet is kialakítottak, melynek központi eleme egy új, az épület gazdag homlokzati díszítésével harmonizáló Zsolnay szökőkút”.
