6.
Létezik egy sajátos, csak az adott közösségre jellemző kultúra, amelynek lényege az egymás iránti bizalom. Azt is mondhatjuk, hogy egy adott közösségben – esetünkben ez a közösség egy vidéki város, Szabadka polgárainak közössége – az idők folyamán kitermelődött bizalom hozza létre az adott város kultúráját. Ennek eredményei a művészi alkotások, helytörténeti művek, az épített örökség, a hagyományok, a városi legendák, az egymás közti viselkedési normák, még az is, hogy miképpen viselkedünk, amikor a péknél kiflit vásárolunk.
Városunk közösségében a bizalom kiépülése több évszázadon át tartó folyamat volt, amelynek nem értünk a végére, ahogyan nem is érhetünk a végére, hiszen a kultúra a közösségek és az egyéni életek szerves része, ilyen szempontból tehát él és változik, alakul.
Bizonyos szempontból azonban változatlannak kell maradnia. Különben elvesznek a kapaszkodók, amelyeket az egymásra következő nemzedékek által átörökített tudás, szokások, viselkedési normák, hagyományok és mindaz jelent, ami az adott közösségben tudatosítja az együvé tartozás normáit, a bizalom szintjét, magát a kultúrát.
Mario Vargas Llosa írja Látványcivilizáció című könyvében: „Oly mértékben kitágult a kultúra fogalma, hogy szinte semmivé lett, még ha senki sem meri ezt ilyen világosan kimondani. Megfoghatatlan, elcsépelt, kiüresedett szellemkép lett belőle.”
Ha azt az állítást, hogy a kultúra megteremtéséhez alapvető szükség van a bizalomra, összevetjük Llosa könyvével vagy akár csak ezzel az idézettel, észrevesszük, hogy a két fogalom között vannak érintkezési pontok. Ha azonnal nem is nyilvánvalóak, némi gondolkodás után mindenki számára józan ésszel felfogható, hogy nem érdek nélküli tevékenység az, ami a kultúrát kiüresedetté, elcsépeltté, megfoghatatlanná teszi, hiszen ezáltal erősödnek a kultúrának nevezett, de valójában azzal ellentétes tevékenységek, amelyekből haszon is származik, hiszen kevesebbet gondolkodó, többet fogyasztó közösséget hoznak létre. Ennek következménye a kultúra szövetének sérülése, ami pedig a közösségben egymás iránt meglévő bizalom sérüléséhez vezet.
A megsérült közösségi bizalom következményeképpen az identitás is sérül, a természetesen megélt azonosság helyébe olyan mesterségesen kigondolt identitáskoncepciók kerülnek, amelyek nem a város közösségéhez tartozást erősítik, hanem éppen azt gyengítik.
A nemzeti és vallási identitás, az ezen alapuló kulturális szokások, hagyományok ismerete, az azokhoz való ragaszkodás nemcsak eltűnik, hanem olyan kialakított hangzavarban tűnik el, amelyben egyrészt az identitásához ragaszkodó városlakót pocskondiázzák, gúnyolják, maradinak tekintik, másrészt a meglévő, évszázadok alatt, a kölcsönös bizalom talaján megteremtődött kultúra helyébe olcsóbbat, silányabbat helyeznek, relativizálják az értékeket, önkényesen határozzák meg az időhatárokat és a tereket, vagyis azt, hogy mely terek (épületek, utcák, intézmények), mely időponttól érdemesek a megőrzésre – mint ahogyan erről már írtunk is.
A Hűség hídja
A szabadkaiak számára a Lyukas híd vagy Gabrić ćuprija létező dolog, noha már igen régen elbontották, eltűnt. A városnak az a része, ahol a Lyukas híd megépült, mocsaras, apró vályogházakkal megszórt terület volt. A város 1847-ből származó városrendezési terve alapján onnan, ahol ma a Szent Györgytemplom áll, a közkórház irányába, a mai Harcosok sorakozója lakótelepet diagonálisan átszelve, egy gát volt, amelyet gabrići gátnak neveztek, nyilvánvalóan azért, mert az az út vezetett Gabrićra, illetve azon az úton lehetett Gabrićból bejutni a városba.
Óriáscsúszda (Gergely Árpád felvétele)
Mielőtt a Lyukas híd eltűnt volna, sok minden történt. Az épülő lakótelep átformálta a területet, több utcát is bekebelezett, a Lyukas híd azonban egészen 1985-ig tartotta magát. Azt követően 2010-ig, amikor is a lakótelepen felavatták a régi híd emlékét őrző új köztéri jelet, azok a fiatal párok, akik ragaszkodtak a hagyományokhoz, ott valahol, ahol egykor a Lyukas híd állt, ölükbe kapva a menyasszonyt, átgyalogoltak a hídon. Ezzel biztosítva a menyasszony hűségét. Arról természetesen semmiféle statisztikával nem szolgálhatunk, hogy a menyasszonyok átcipelése a Lyukas hídon mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy a menyecskék ne legyenek kikapósak, annyi azonban bizonyos, hogy ezt a szokást nagy szeretettel kísérte végig tekintetével nemcsak a násznép, hanem a környéken lakók is.
2010-ben nagy ünnepség keretében került sor az új Gabrić ćuprija, a Szerencse hídjának elnevezett köztéri jel átadójára, ami egyébként egy ismert magánvállalkozó adományaként épülhetett „vissza”. Tekintettel arra, hogy sem a híd nem ott helyezkedik el, ahol eredetileg volt, sem pedig nem úgy néz ki, a visszaépítést idézőjelbe kell tennünk. De a legkevésbé sem tehetjük idézőjelbe a szokás visszaépítésének szándékát, cselekedetét.
Az átadási ünnepség keretében egy vőlegény átvitte a hídon menyasszonyát, mindketten boldogan nyilatkoztak arról, hogy reményeik szerint ez is hozzájárul majd a hosszú és boldog házasságukhoz, a híd feljáratánál pedig bunyevác és szerb népviseletbe öltözött lányok és fiúk mosolyogtak boldogan a kamerákba.
A tíz évvel ezelőtti jelenetre nem csak azért emlékszem, mert gyerekkoromban magam is nevetve tapsoltam, amikor a lakodalmas sor megállt, mi, gyerekek pedig kiugorva a feldíszített autókból, szép ruháinkban úgy rohantuk, akár a megkergültek, hogy közelről láthassuk, amint a rokonunk átcipeli a menyasszonyt, vagy fordítva, a rokonunkat átcipeli a vőlegény.
Erre az átadási ünnepségre azért is emlékszem, mert úgy alakították, hogy elsősorban a városban élő bunyevácok ünnepsége legyen, ahogyan a sajtóbeszámolók is ezt erősítették, hangsúlyozva, hogy a híd nevét a bunyevácok adták, ugyanakkor a vállalkozó, aki a hidat a városnak adta, az etnikai hovatartozásán túl az ünnepség részévé tette a vallást és a népi bölcsességek tiszteletét – Narod je najmudriji i zato smo se odlučili da na jednoj strani mosta stavimo tablu sa porukom „Što bog spoji, neka niko ne razdvoji”.
Ez a gesztus egyszerre erősítette egy közösség nemzeti és vallási identitását, ugyanakkor a városi emlékezetben őrzött, a város kultúrájának részét képező emléket is visszaállított, amely a bizalomnak köszönhetően nem egyetlen közösséghez tartozott, hanem a város közösségéhez, hiszen a magyarok Lyukas hídként ismerték ugyanazt a hidat, és ugyanazt a szokást tartották életben, amikor a vőlegény átcipelte a menyasszonyt.
A városlakók között több évszázad alatti együttélés során kialakult bizalom által létrejött, koherens kultúra egyik bizonyítéka a Lyukas híd. Mielőtt kedves olvasóm azt mondaná, hogy ez nem így van, nézze meg a fotót és a festményt. A kettő elkészülte között több évtized telt el, nem is biztos, hogy ugyanaz a vályogház látható mindkettőn, ugyanazokkal a fákkal. De ez nem is fontos, hiszen azon a részen legtöbb vályogház így nézett ki, ahogyan a fák is hasonlóak voltak. A lényeg nem a ház, nem a fák, hanem az 1940-ben készült festmény címe: Hűség hídja.
Amit mi Lyukas hídnak neveztünk, amit a szerbek, bunyevácok, horvátok Gabrić ćuprijaként ismertek, azt a huszadik század első felében egy festő még a Hűség hídja névvel illette. Ezek szerint a híd, amely a festményen látszik is, így nézett ki akkoriban. A szokás pedig, hogy a vőlegény átcipeli rajta menyasszonyát, hogy ezzel biztosítsa a hűségét, annyira közismert és általános hagyomány volt a városban, hogy a festő megörökítésre méltónak tartotta a hidat és környékét, emellett pedig a festmény címének is ezt adta.
Ma már nincsenek sokan azok a fiatal párok, akik egy hídon történő átcipelést tartják boldogságuk és élethosszig tartó együtt maradásuk zálogának. De ha ekként fogalmazzuk ezt meg, egyszerre állítunk nagy szamárságot és nézzük le elődeinket. Mintha a valamikori vőlegények és menyasszonyok, a násznép és a bámészkodók valóban elhitték volna, hogy a hűségnek és a boldogságnak ez a záloga. Abban azonban valóban hittek, hogy az emberek közti érzelmi kötelék megtartása nem történik magától. Azért küzdeni kell, áldozatot hozni, felelősséget vállalni. A Hűség hídja a város határában erre emlékeztette a lakóit, akik még úgy nevelkedtek, hogy a családi és egyéb kötelékeket nem tartották szabadságuk korlátozásának, ellenkezőleg. Úgy nevelkedtek, hogy a szabadság a végtelenig fokozható és teljes, végső kielégülést soha nem lelő emberi vágyak korlátozásának a kifejeződése.
Manapság éppen ennek az ellenkezőjében élünk, a szabadság egyet jelent a kielégítendő vágyakkal. Vagyis tulajdonképpen semmiféle szabadságban nem élünk. Sokkal inkább vágyaink rabságában sínylődünk, amit pedig választási lehetőségeink széles tárházának gondolunk, az nem egyéb, mint egyirányú, a fokozott fogyasztás irányába vivő utak sokasága. A kulturális fogyasztás sem mentesül ez alól – ez újra Llosához csatolódik vissza.
CSÓNAKÁZÓTÓ A RELATIVIZÁLT IDŐBEN
Nem bonyolult megállapítás, hogy a bizalom megtépázása a legegyszerűbb módja annak, hogy egy város kultúrája szétverődjön. A bizalom megtépázása nagyon sokféle módon történhet, de az alapját a relativizálás jelenti.
Egy olyan városban, amilyen Szabadka, a közösségen belüli bizalom, a város kultúrája azért értékes, mert különböző nyelvi, vallási kisközösségek hoztak létre egységes egészet. (Ennek természetesen semmi köze sincs a mesterségesen kiötlött multikulturalizmushoz.) A bizalom megrendülése a kultúra elsilányulását okozza, ami mindenben megnyilvánul – épületek elbontásában, a városközpontot elárasztó különböző vásárokban, a jeles napok alkalmával megrendezett némely koncertek színvonalában, a mindent elárasztó grafitikben, nagyobb szelek alkalmával a várost beterítő színes műanyag zacskók töméntelen mennyiségében és sok egyébben.
A kultúra elsilányulása hosszú ideig szabad szemmel nem látható folyamat, csak adott esetekben szembeötlő. Amikor elbontják a város legrégibb barokk lakóházát, hogy a helyére egy önkiszolgáló és tömbház kerüljön, akkor az szembeötlő. Mégsem fogalmazunk úgy, hogy ez a cselekedet kultúraellenes, márpedig az.
Kultúraellenes a szónak abban az értelmében is, hogy megrendíti a közösségben kiépült hagyományt arról, hogy mit tekintünk a városunk történelmi és kulturális értelemben vett központjának, megrendíti a bizalmat abban, hogy ezt a hagyományt közösen meg kell védenünk, tehát nemcsak elbontani nem szabad, hanem az utánunk jövőknek meg kell tanítanunk, hogy miért kell nekik is megőrizniük. Vagyis a bizalom megrendítése a jövőbe vetett hit megrendülését is okozza.
Ezekről a folyamatokról nem az emberek döntenek. Amennyiben ők döntenének, akkor nem került volna sor olyan szintű kulturális rombolásra, aminek a huszadik században a hetvenes évek elején és a nyolcvanas évek közepén, majd pedig a huszonegyedik század első évtizedében tanúi lehettek a város lakói. A politikai döntéshozók szinte mindig az emberekre hivatkoznak egy-egy döntés meghozatalakor, illetve bevonják a szakértőket. A politikai döntéshozók politikai ellenlábasai is az emberekre hivatkoznak, és ők is be tudnak vonni szakértőket. Ilyen szempontból semmi nem változott az elmúlt százötven évben. A demokrácia szabályai szerint azok döntenek, akiket az emberek erre felhatalmaztak. A város is így épült fel, politikai csatározások közepette. Óriási azonban a különbség aközött, hogy fejlődünk-e, vagy az enyészetet hozzuk helyzetbe. Óriási a különbség aközött, hogy a szecesszió ékszerdobozává vált a város és a közeli fürdőhely, amit villamosközlekedéssel kötöttek össze, vagy pedig egy nagyváros lihegését akarjuk beoltani a vidéki város adta kényelembe: tömbházak lepik el a városközpontot, így valósítva meg az emberek azon vágyát, hogy nem túl drágán, de mindenhez – színházak, éttermek, bevásárlóközpontok, zeneiskola, uszoda, korcsolyapálya – elérhető közelségben éljenek. A különleges park a Palicsi-tó partján, aminek kialakításáról Csáth Géza húga elragadtatva számol be orvostanhallgató bátyjának írt levelében, majd a múlt század ötvenes éveiben épített Nyári színpad nyújtotta vizuális élmény, amihez jó esetben magas színvonalú befogadói élmény is társul, ma már találkozik a Férfi strandnál árválkodó óriáscsúszdával.
A célok nem változtak. Ahogyan a száztíz évvel ezelőtti fejlesztések célja az idegenforgalom fellendítése volt, úgy ma is ez a cél. A világban uralkodó trendekkel sem kell szembemenni. Az akvaparkok egyenvilágában nagy lehetőség és érték egy csónakázótó, nevezzük így a Palicsitavat, és mindaz az épített örökség, ami a kínálat részévé válik, valamint a befogadói élmények. Mégis létezik különbség a fejlesztések vonatkozásában. Az elmúlt egy évszázad nagyon sok mindent átírt, ami a város közösségének kialakult bizalmát, ezáltal a kultúra gyengülését okozza. Ez a különbség pedig többféleképpen is az idő relativizálásában érhető tetten. A jelenidejűség uralma és a meggyengült bizalom megengedi az olcsó megoldásokat. Olcsó megoldáson a kevéssé igényes megoldásokat kell értenünk.
Az idő relativizálása kivette az életünkből, így pedig a város életéből is a múltat és a jövőt, az egymásra épülő hagyományok és nemzedéki tapasztalatok fontosságát és megkerülhetetlenségét, ami olyan jelenidejűséget eredményezett, ami túl sokszor nélkülözi a városépítői felelősséget.
Amikor a közösség tagjai, a városlakók nem tudják egy épület, tér, utca, városmag, fürdőhely esetében, hogy mi fog megmaradni és mi fog megváltozni, az gyengíti az egymás iránt meglévő bizalmat, silányítja a kultúrát. Ha nem akarjuk, hogy városunk és a hozzá tartozó fürdőhely „kiüresedett szellemkép” legyen kulturális értelemben, normalizálni kell a városhoz, a fürdőhelyhez való viszonyunkat. Ebbe a normalizálásba semmiképpen sem férhet bele a hangulatkeltő zajongás, ami fülsértő módon és méltóságot sértő hangnemben ráugrik egy-egy bokorra, miközben több évtizedes, kiüresedett frázisokat hajtogatva ünnepli a felszínességet. De beletartozik a normalizálásba a városlakók hangjának, véleményének, elképzeléseinek és elvárásainak a meghallgatása és figyelembevétele. Itt született, ide költözött nemzedékek tudása, szeretete, városára vetett tekintete halmozódott fel körülöttünk, amit bizalommá konvertálva kultúrává nemesíthetünk.
