Sánta Miriám neve nem hangzik teljesen ismeretlenül a vajdasági olvasók körében. A kolozsvári költő több alkalommal is publikált a Híd folyóiratban, emellett irodalmi rendezvény vendégeként is láthattuk a tartomány területén. Első kötete valamivel több, mint fél éve jelent meg Hétfőn meghalsz címmel a romániai Erdélyi Híradó Kiadó és a magyarországi Fiatal Írók Szövetsége közös gondozásában.
A könyvkiadások időszakát rendszerint a bemutatók követik, ami idén nem igazán valósult meg a hagyományos formában. Megjelenik az első köteted, te pedig reklámkörút helyett karanténba vonulsz. Hogyan érintett ez az időszak?
– A Hétfőn meghalsz 2019 novemberében jelent meg, még a hónap végén sikerült bemutatni – érdekes módon először a marosvásárhelyi könyvvásáron, Kolozsváron majd csak kicsivel később. Még jóval a karanténba vonulás előtt is pangás jellemezte a könyvbemutatókat, egyéb kulturális rendezvényeket, magam viszont rendszeresen jártam ezekre, ugyanis általában beszámoló cikkeket írtam róluk a helikon.ro portálra. Szóval nemcsak számomra, hanem szinte mindenki más számára is abbamaradt minden egy ideig, a karantén tavasszal vágta el a közösségi fonalakat. Februárban készült velem egy posztkötetes interjú a Kolozsvári Rádióban, azt nagyon szerettem. Természetesen minden átkerült az online térbe, többen is megkerestek videós felolvasással, zoomos interjúval, de ezek inkább mind az aktualitásokra vonatkoztak, semmint a kötet frissességére. Tervben volt egy székelyföldi könyvbemutatós körút azokkal együtt, akiknek nagyjából velem egyszerre jelent meg könyvük az Erdélyi Híradó Kiadónál, de sajnos ez már nem következhetett be.
Az irodalmi alkotás kikívánkozik, illetve döntési alapon születik?
– Többen is kérdezték már ezt tőlem, és mindig meglep, hiszen számomra olyan természetes az alkotási folyamat, hogy meg sem kérdőjelezem. Akkor sem, amikor írásmentes periódusokat élek meg. Voltak olyan időszakok, amikor szinte mindennap írtam, és olyanok is, amikor hónapokig semmit, de egyik sem jó vagy rossz önmagában – ezért fenntartásokkal kezelem az úgynevezett alkotói válságot. Főképp azért, mert a nem írás időszaka alatt is „írhat” valaki a fejében, elraktározhat ötleteket, érlelheti magában a koncepciót, teret engedhet emocionálisan annak, ami következni fog a maga idejében. Gimnazista korom óta írok, és nagyjából akkor kezdődött el bennem valami, amikor erős érzelmek hatására kirajzolódott, hogy ha más is meg tudta ezt csinálni, hát én miért ne tudnám. Teljesen automatikus volt. Tehát a megközelítésed jó: döntési és kikívánkozási alapon egyszerre születik meg az alkotás, de mindig kell valamilyen katalizátor.
Nálad mi ez a katalizátor?
– Elsősorban ezek az erős érzelmek, amelyeknek formát kell valahogy adni. Ezeknek mindig valamilyen bázisuk van, lényegében nem mondok semmi újat azzal, hogy az életem történései vagy mások életének egy-egy mozzanata absztrahálódik. Legtöbbször keveréke valaminek, legyen az filozófiai írás, zenei impulzus, látvány. Előbb értelmezek magamban, aztán csupaszítom le, annak ellenére, hogy jó pár versem igen hosszú. De nevezhetem olyan munkafolyamatnak, amely egyszerre „kényszer” is, és örömforrás is. Azt mondják, hogy nem jó érzelmi alapon cselekedni, mert az érzelmeknek nem lehet mindig hinni. Ugyanakkor azt gondolom, ahogyan az érzelmek validak, ugyanúgy a hozzájuk kapcsolódó művészet is az. Például meditálás közben az ember megfigyeli a saját gondolatait, impulzusait, ugyanígy a versírás is egy vihar lecsillapodásához vagy az állóvíz felkavarásához hasonlítható. A szerkesztési munka az, ami aztán aránylik az első impulzushoz, csiszolja, és formát ad a mondanivalónak.
Mikor gondoltál először arra, hogy szeretnéd összegyűjtve, könyv formájában látni az alkotásaidat? Megérett az az idő és alkalom?
– Megérett, valóban, de erre már ugyancsak gimnazista korom óta vágyom. Tudtam, hogy nem megy egyik napról a másikra, sokan sürgettek is, hogy mikor fogom már végre kiadni. De mind a sulis, mind az egyetemi éveknek el kellett telniük ahhoz, hogy kiadódjon. Nagyjából 2015 óta jelennek meg komolyan vehető írásaim különböző folyóiratokban és online felületeken, és mindig nagyon pontosan figyeltem ezek utóéletét, az emberek reakcióit. Nem azért, mert kiszolgálni akarnám bármelyiket is, hanem mert az olvasó nem hülye.
Egyébként itt Kolozsváron van egy nagy hagyományú irodalmi kör, a Bréda Ferenc (korábban Bretter György) Irodalmi Kör, ahol nagyjából kéthetente hétfő esténként nyilvános felolvasó-, vita- és beszélgetőestre kerül sor. Ennek jelen pillanatban én vagyok az alelnöke, sokszor moderátora, de korábban csakis résztvevője. Itt szokássá vált, hogy a pályakezdő szerzők először itt mutatkoznak be, én is voltam már soron. Lényegében betekintést kapsz abba, hogy mennyire működnek a szövegeid, eldöntheted, hogy milyen esztétikai, retorikai és más egyéb megszólalási vonalon haladsz tovább, merre volna jó fejlődnöd. Egyféle műhelymunka. Ez sokat segített látni, hogy körülbelül mennyi időre van szükségem még, ameddig elegendő versem gyűl össze, hogy válogatni lehessen belőle. A konkrét lépéseket azonban már 2018 végén, 2019 elején megtettem a könyv megjelentetése érdekében.
Mekkora időintervallumot ölelnek fel az alkotások, mi volt a kritérium a kötetben való megjelenésüknek?
– Ahogy említettem, körülbelül négy év anyaga van itt. Kritériuma mint olyan nem volt, leginkább a szerkesztés és a korábbi visszajelzések döntik el, hogy érdemes-e megjelennie. Egyébként a legtöbbször attól is függ, hogy a folyamat alatt a szerző pályázott-e mondjuk alkotói ösztöndíjra, ami segíthet abban, hogy nagyobb tételű munka készüljön el bizonyos idő alatt. Minden alkotás közel áll hozzám, de a szerkesztésnek épp ez a lényege, hogy kihulljon az, ami nem oda való. Semmi olyan nem került ki belőle, amit megbántam volna, ezúttal is hálás vagyok Horváth Benjinek, aki kiváló szerkesztői munkát végzett.
Nagyon érdekes a könyv szerkezete, szinte regényként lehet olvasni, én legalábbis így éltem meg. Mi vezetett benneteket a munka elvégzésekor?
– Örülök, hogy ezt tapasztalod, valóban van egy íve, ha nem is regényszerű – nyilván azért, mert nem próza, de ki vagyok én, hogy megszabjam, ki hogyan érez a kötetemmel kapcsolatosan? Valójában a szerkesztő érdeme. Azt mondtam, foglalkoztat jó pár téma, de a könyvben kirajzolódik, hogy melyek leginkább ezek: vegye a verseket, és alakítson ki számukra egy olyan koncepciót, amely mozaikszerűen összerak egy érzésvilágot, világnézetet, tapasztalati bázist. Lényegében a test, a végesség, a közélet, az identitás, a poszthumán sokszor egymásnak ellentmondó témái kerülnek egymás mellé. Ezek mind az én szűrőmön keresztül mutatkoznak meg. A könyvbemutatóm után viszont többen is jelezték, hogy bár ez explicit alanyi költészet, mégis tudnak kapcsolódni hozzá, mert nem személyeskedő, hanem személyes, és a személyes az univerzális. Lényegében ez: az énből ki az űrbe, talán, meg vissza.
Sok súlyos dologról írsz, gondolok itt lelkiállapotra vagy a környezet kritikus szemléletére. Szerintem én vagyok az ezredik újságíró, aki e hülye kérdéssel fordul hozzád, de kényszert érzek, hogy feltegyem: nem félsz a kitárulkozástól a költeményeiden keresztül? Amennyiben ugye lehet ezt egyáltalán kitárulkozásnak nevezni…
– Miért félnék? Ahogy mondtam, a személyes egy kicsit univerzális is. Ez azt jelenti, hogy kapcsolódni tudunk. Akiben van ráhangolódási hajlam, az képes úgy olvasni, hogy teret ad a versszubjektumnak is, és saját magának is. Végeredményben így és ezért olvasunk, nem? Legyen az bármilyen magasra passzolt labda, végsőkig szétírt töredék, általában a magunk vagy a közös magasra passzolt labdáinkat és végsőkig szétszóródott töredékeinket keressük, találjuk meg benne. Az én célom nem feltétlenül a kitárulkozás – azt meg lehet tenni egy egyszerű beszélgetés során is, a művészet talán azért mégis többet és több szinten kommunikál. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a költő nem mindig azonos a versben megszólalóval – és ezt nem hárításképpen mondom, hanem azért, mert én magam is sokszor beleesem a csapdába. Az irodalomnak van egy olyan dinamikája, amelyben létrejön ez a feszültség a rejtőzés és a kitárulkozás között, ahol az ellenmondások felmutatásán van a lényeg, a továbbgondoláson, az izgalmon, hogy a másik ember arcában a magunkéra ismerhessünk.
Elnézve a Hétfőn meghalsz borítóját, két dolog jut az eszembe, a szocrealizmus, valamint az első Bauhaus-lemez hangulata. Ahogyan a borító sem egy tipikus poémagyűjtemény fedele, úgy a cím sem. Nemcsak a zongora, hanem még a lakónegyed is rám szakad hétfőn – jutott eszembe, amikor először megláttam. Kitérnél kicsit bővebben erre a koncepcióra?
– A kötetben megtalálható a címadó vers. Ennek volt egy egészen konkrét bázisa: el tudod-e képzelni, mi történne, ha csak három napod volna még hátra az életedből? Mit tennél meg, ha tudnád, már csak péntektől vasárnapig van idő, és hétfőn meghalsz? Mit csinálnál ez alatt az idő alatt, amit egyébként nem tennél meg, tudván, hogy hosszú az élet, és minden ráér? Ezzel a – kedves, éppen vajdasági barátom szavaival – punk gondolattal játszadoztam el. A Bauhaus-lemez hasonlatot bóknak veszem, de ehhez nincs köze. Szerbiához annál inkább, mivel Jovana Radujko építész-grafikus rajzai közül választottam ki ezt (az Instagramon @brutalizam_i_renesansa), amelyet aztán Szentes Zágon borítótervező megfordított, egészen ravasz módon. A szocialista modernizmus mindannyiunk életének része, akik lakónegyedekben nőttünk fel, a „blokkok” között. Ezt sokan negatívumként élik meg, mert az ideálkép a kertes ház, történelmi előzményei és hozadékai vannak, általában a sivár szürkeség és a zsúfoltság élménye fűződik hozzá. Ugyanakkor én az ellenkezőjét is tapasztaltam. Másképp látszanak a fények, más a térfelosztás, érdekes és intim a hangulat, a játszóterek másfajta szocializációt nyitottak meg, a szomszédság átértékelődik – pont, mint az építészethez való viszonyunk. Arra szeretnék rámutatni, hogy a brutalizmus is az építészet része, amellyel számot kell vetnünk. Ugyanígy saját kelet-európaiságunkkal, balkániságunkkal, nem csak a magyarságunkkal. Ez pedig véleményem szerint csupán perspektíva kérdése, hogy folyton a megszokott negatív konnotációkat társítjuk az előbbi kettőhöz, vagy megnézünk más alternatívákat is.
Legtöbben fejvesztve menekülnek a térségből, de ha jól értelmezem, akkor számodra fontos a kelet-európai öntudat, illetve legalább annak elfogadása, hogy itt élünk, ennek minden előnyével és hátrányával együtt.
– Legtöbben fejvesztve menekülnek a térségből, elsősorban anyagi okok miatt, amit teljesen megértek. De ha nem csak az anyagi okokra hivatkozunk, akkor talán sokan menekülnek egy olyan valóság elől, amelyet csak nagymértékű elfogadással, történelmi és közéleti átértékeléssel lehet megszelídíteni. Sokunk beidegződése ez, hogy itt rossz. Máshol is rossz, megsúgom. De itt is lehet jó. Illetve bárhol lehet jó, ha foglalkozunk vele. Nem lesz valami magától szelídebb, befogadhatóbb, élhetőbb, ha nem foglalkozunk vele. Engem ez nagyon érdekel, hogy Kelet-Európa és a Balkán (a nyugatibb térségei is!) milyen szociokulturális nyomokat hagyott bennünk, magyarokban, és mi az, ami a szomszédságunkban élő, javarészt szláv kultúrákkal inkább összeköt, mint elválaszt. Még mindig nehéz ezekről érdemben beszélni, ahogy arról is például, hogy a románok és a magyarok közt melyek a hasonlóságok.
Vajdaságban nem teljesen ismeretlen a neved, 2018-ban a Híd folyóiratban már jelent meg versed. Milyen északkeleti szelek fújtak ennek a közreműködésnek az irányába?
– Nemcsak 2018-ban, hanem 2019-ben is jelent meg versem a Hídban, aminek nagyon örülök, és az idén is fog! Első alkalommal Terék Anna „gyomrozott”, hogy küldjek hozzájuk verset, az ő közbenjárásával történt ez meg, másodjára már magam küldtem egyből Patócs László szerkesztőnek a szövegem, aki végül Celler Kiss Tamásnak adta át a verset, mivel beválogattak a fiatal alkotók számába. Ebben én voltam az egyedüli erdélyi szerző a vajdaságiak között, ami igazán megtisztelő.
A tavalyi Dombos Fesztivál irodalmi táborában is találkozhattunk veled, ahol a kolozsvári irodalmi életet mutattátok be a közönségnek. Milyen élményekkel gazdagodtál Vajdaságban?
– Azért túloznék, ha azt mondanám, hogy az egész kolozsvári irodalmi életet mutattuk be. Sajnos négyből csak ketten jutottunk végül el, Fischer Botond és én. Boti a legújabb kötetéből olvasott föl, én meg a kéziratból. A Domboson való feltűnésemet elsősorban a vajdasági barátaimnak, kiemelten Aaron Blummnak, vagyis Virág Gábornak köszönhetem, de az egész közösség olyan szívvel fogadott, hogy nem is tudom, mikor éreztem magam legutóbb ennyire autentikusnak, mint akkor és ott. Nekem azóta is szellemi táplálék az az élmény, vissza-visszatérek rá időnként, és kívánkozom újból. A tavalyi kishegyesi élményeimet aztán meg is írtam dobpergés-prózában. A Vár Ucca Műhely folyóirat 66. számában olvasható, ezzel Fenyvesi Ottó kérésének tettem eleget.
Néhány évvel ezelőtt több szubkultúra-elmélettel foglalkozó publikációd is megjelent, ezek közül kettőnek is vannak jugoszláv vonatkozásai. Egyáltalán hogyan jutottál odáig, hogy a jugó punkzenével foglalkozzál, vagy a szubkulturális utalások megjelenését kutasd az ezeréves Új Symposionban?
– Az első inkább valami esszészerű szöveg volt, átfogó képre törekedve, és a Szépirodalmi Figyelőtől kértek meg, hogy írjak a balkáni punk és rock történetéről, amelynek az lett az eredménye, hogy a volt jugoszláviai zenei színterekkel kezdtem el behatóbban foglalkozni, valamint a román 2000-es évekbeli alternatív punkkal. Eleinte azt sem tudtam, merre induljak el. A felkérés a korábbi publikációim/szakdolgozataim tudatában jött, ezért azt gondolták, hogy ha azokat megírtam, majd ezt is tudni fogom. Jól jártam, ugyanis az akkori felfedezéseimet a mai napig szeretem, és rendszeresen hallgatok horvát, szlovén, szerb, északmacedón stb. novi valos, gothic, punk, industrial zenéket, ezek közül a legnagyobb kedvencem mégis, azt hiszem, a Laibach. Az Új Symposion-os kutatásomat végül abbahagytam, de az is egy tartalmas folyamat volt, amikor végignéztem az összes elérhető, digitalizált archív lapszámot. Lenyűgöző volt, hogy ott mik születtek abban az időben, amikor Romániában gyakorlatilag alig volt valami. Főként szubkulturális irodalmi vonatkozásokat kerestem ebben a kutatásban.
Egyesek a XXI. században minden művészeti ágazat végét látják, és bátran hangoztatják, nincs új a nap alatt. Szerinted lehet még újat mondani a versekkel, és egyáltalán szüksége van-e még a világnak költészetre?
– Teljesen bátran hangoztatom, hogy nincs új a nap alatt. A kötetemmel sem akartam semmi kifejezetten újat mondani, talán csak a megközelítés lehet benne új egy-két szöveghelyen. Nem látom a művészeti ágazatok kihalását, ugyanis az ember egy rendkívül kreatív állatfaj, amelynek kényszeresen meg kell mutatnia önmagát még abban az esetben is, ha saját elmúlásáról beszél. Azt gondolom, hogy a költészettel mindig lehet mondani valamit, még akkor is, ha a régit mondjuk. Arról nem is beszélve, hogy az újszülötteknek nemcsak minden vicc új, hanem a versek is, hogy közhellyel toldjam meg. Ha azzal foglalkoznék, hogy szüksége van-e költészetre a világnak, valószínűleg már nem írnék. Nekem egészen biztosan szükségem van arra, hogy írjak.
