Vannak állítások, melyeket az emberek készpénznek vesznek. Noha egyből nem látni a logikáját, azonnal elképzelhető, hogy van bennük valami, sőt talán teljesen igaz is, de általában senki sem veszi a fáradságot, hogy valamiképp ellenőrizze. Példaként javasolnék kettőt, egyformán a válsággal kapcsolatosat. Atlétikai berkekben így létezik a meggyőződés, hogy a 10 kilométeres síkfutásban a hetedik kilométer a krízis időszaka, a másik pedig, hogy a férfiak a 40. évük táján „bolondulnak” meg, és ekkor tesznek olyanokat, amit abban a pillanatban teljesen érthetőként élnek meg, ám környezetüket, különösképp családjukat, nemcsak megbotránkoztatják, hanem jelentős problémák elé is állítják.
A két példámhoz nem tudok érdemlegesen hozzászólni, hisz, annak ellenére, hogy számos rangos 10 ezres futamot láttam, egyszer sem vettem észre, hogy a legjobbak a hetedik kilométeren szemben találták volna magukat az erejük korlátaival, a munkaéveim során pedig éppen a 80-as évek végén és a 90-esek elején voltam a legaktívabb, arra az időszakra estek a legfontosabb és legérdekesebb szolgálati utaim, ráadásul a politikai események, például az ország szétesése, majd a nagy infláció is akkor történt, így, sokakkal együtt, egészen más problémákkal kellett foglalkoznom, nem pedig a törvényszerűnek tartott esetleges és ideiglenes pszichofizikai átalakulásom veszélyeivel.
Első gyermekkori atlaszom lapozgatva elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, New Yorkba és Párizsba egyszer eljutok. Az amerikai nagyvárossal még 20. születésnapom előtt találkozhattam, s nem csalódtam, éppen olyan volt, mint amilyennek megálmodtam. Párizs azonban az érett évekre maradt. Ha nincs az 1988-as asztalitenisz-Eb, majd Szeles Mónika játékai a Roland Garroson, ki tudja, eljutottam és megcsodálhattam volna egyáltalán a franciák gyönyörű fővárosát, mint ahogyan Londont, Rómát, Barcelonát, Miamit, Houstont, Hamburgot, még kétszer New Yorkot… hogy ne is soroljam.
Amikor Mónika ismertté vált, nálunk éppen a joghurtforradalom dühöngött, amikor pedig világelső lett, itt már a közelgő háborúk hideg szelei fújtak. Az egyetlen jó a Marković-korszak lett a legmagasabb fizetésekkel és a külföldi tudósítások anyagi fedezetével.
Óriási érzés volt Mónikától világszerte külön interjúkat kapni, miközben a legismertebb külföldi lapok és tévék hoppon maradtak, s nem győztek csodálkozni rajta, ki az az ismeretlen ipse, akivel nap mint nap bő negyedórákra is szóba áll, akivel a párizsi centerpálya kerítésénél, mindössze néhány méterre Jean-Paul Belmondo páholyától puszit vált, akivel a houstoni sajtóközpontban összeölelkezik, akivel a New York-i Plaza szállodában vacsorázik, és aki Wimbledonban Szeles Károly és Goran Ivanišević apja társaságában nézi a meccseit.
Mónika 1990 decemberében Szarajevóban is vendégszerepelt. Ekkor állt be bizonyos törés, Károly akkor mondta, telefonszámot cseréltek, s nem adhatja meg az újat senkinek, így nekem sem, de bárhol találkozunk, mindenütt enyém az előny a többi újságíróval szemben. Azóta talán ezerszer kellett elmondanom, hogy nincs meg a telefonszám, s ezt bizony sokan még ma sem hiszik el.
1990-ben már világossá vált, hogy Jugoszlávia nem marad fenn, s hogy a piacot idejében elfoglalják, Belgrádban új sportlapot alapítottak Žurnal néven, amely a zágrábi Sporske novosti helyét kellett, hogy elfoglalja. Az asztalitenisz-tudósítások és Mónika miatt voltam már annyira ismert, hogy újvidéki munkahellyel és kiemelt fizetéssel nekem is állandó munkaviszonyra szóló szerződést ajánlottak, amelyet valami megfoghatatlan gyanú és a foci mint munkafeladat miatt nem vállaltam el. De maradtam külsős. Ebből majdnem nagy kellemetlenségem is támadt, hisz az első wimbledoni napon hiába hagytam meg a számot, az anyalapból, máig sem tudom, ki mulasztása révén, nem hívtak vissza. Megtaláltak viszont a Žurnalból, adtam is jelentést. Másnap az akkor főszerkesztő Csorba Zoli hívott, és felháborodva kérte számon, miért nem jelentkeztem. Megértette végül, hogy nem én mulasztottam, amire tanúm is volt bőven. A velejárója, hogy a Žurnalnak többé nem dolgozhattam. Ott időközben kiderült, mesélték a kollégák, hogy a nagy fizetésekből nem lett semmi, viszont a tiszteletdíjat rendszeresen fizették. Amit onnan tudok, hogy álnéven még másfél éven át munkatársuk voltam.
Utazási álmaim közül csak három maradt ki. Nem jutottam el Rióba, a Hawaii-szigetekre és Ausztráliába, pedig szerettem volna. Talán egy másik életben, ha lenne olyan. Esetleg akkor is a hosszútávfutók 7. kilométerének megfelelő 40. életévem táján.
