A minap a jelenleg is zajló Vajdasági Szabadegyetem vendége volt a többszörös világ- és Európa-bajnok öttusázó Balogh Gábor, akit két ízben megválasztottak Magyarországon az év sportolójának. A sportoló 2009-ben visszavonult az aktív versenyzéstől, és az azóta eltelt időszakban különböző pozíciókban igyekszik minél jobban javítani az ország sportmutatóin. 2016 decemberében megválasztották a Nemzeti Diák-, Hallgatói és Szabadidősport-szövetség elnökének, és jelenleg az itt végzett munka tölti ki az idejét.
Balogh Gábor a szabadegyetemen
• Az 1996-os junior-világbajnokság megnyerése után három évvel Budapesten berobbantál a felnőttek mezőnyébe is, amikor egyéniben, csapatban és váltóban is világbajnok lettél. Milyen emlékek maradtak meg a ’99-es vb-ről? Szoktál visszaemlékezni arra a versenyre?
– A juniorversenyből teljesen tisztán emlékszem rá, hogy az első négy tusa után több mint 160 ponttal vezettem, ami negyvennégy másodperces előnyt jelent a futásnál, tehát egy nagyon kényelmes, könnyű győzelem volt az enyém. Ez egy nagyon-nagyon szép siker, 1999-ben azonban hazai közönség előtt, a Margit-szigeten zajlott a világbajnokság, és 25 000 ember előtt versenyezni, odahaza világbajnokságot nyerni akkora élményt adott, hogy ez határozta meg az egész későbbi karrieremet. Nagyon fontos, hogy az embernek ne csak a rossz dolgok jussanak az eszébe, hanem a jók is. Éppen ezért sokszor gondolok erre a versenyre, habár az az érdekes, hogy sokkal kevesebbszer, mint arra, amikor arról álmodok, hogy „csak” második lettem az olimpián. Arra sokkal többet gondol az ember, hogy mi az, amit elérhetett volna még, mint arra, amit egyébként elért.
• Mennyire volt nehéz a váltás az ifjúsági és a felnőtt korosztály között?
– Nagyon motivált versenyző voltam, és abban az időszakban egy év, az 1997-es volt egy átmeneti periódus, amikor az eredményesség szempontjából nem voltam annyira sikeres, de akkor is junior Európa-bajnoki címet nyertem, junior-világbajnoki második lettem, és utána 1998-tól én vihettem a stafétát Magyarországon mint élversenyző az öttusasportban, tehát nagyon szépen ívelt felfelé a karrierem. Később, a 2003/2004-es évadtól kezdve megmutatkoztak olyan mentális-figyelmi problémák, amelyekkel sokat küszködtem, és onnantól kezdve hullámzóvá vált a teljesítményem.
• A 2000-es olimpián az orosz Dmitrij Szvatovszkij mögött 23 pontos lemaradással ezüstérmes lettél. Az előző és a következő évben is világbajnok voltál. Mi hiányzott ahhoz, hogy ne Szvatovszkijé legyen az aranyérem?
– Ezt a kérdést sajnos a mai napig nem tudom megválaszolni. Nagyon jól felkészült állapotban voltam, nagyon jól végre is hajtottam a tusákat, egyedül a lovaglás nem sikerült, és ott csúszott el a dolog. Négy verőhibát vétettem, míg az orosz ellenfelem csak egyet, ami 100 pont differenciát jelent. Ez 25 futómásodpercet tesz ki, ami nagyon sok. Szokták mondani, hogy a lovaglás egy kicsit lutri, hisz a lovakat egy kalapból sorsolják ki, ennek ellenére azt mondom, hogy egy felkészült lovas bármelyik lóval meg tudja oldani a feladatot hibátlanul vagy legfeljebb egy hibával. 1,2 méteres akadályokról beszélünk, ami annyira nem magas, a vegyes lóállományból, amelyből a lovakat kaptuk, mégis nehéz feladat volt. A 2004-es vagy 2008-as lovaglótudásommal valószínűleg jobban megoldottam volna a sydney-i olimpián ezt a feladatot. Elégedett vagyok a karrieremmel, de mindig ott motoszkál bennem, hogy de jó lett volna, ha az az ezüst éppen egy olimpiai arany volna.
• Ezt követte a 2004-es athéni olimpia, ahol nyolcadik helyet értél el. Úgy tudom, ezt nagy kudarcként élted meg, és az is kérdésessé vált, hogy egyáltalán folytatod-e a sportolást. Mi volt akkor a probléma, és végül hogyan sikerült átlendülni az eredmény okozta kudarcon?
– Szokták mondani, hogy a kevesebb néha több. Ennek nálam tipikus példája volt a 2004-es olimpia. Nagyon-nagyon készítettem magam, túl sokat edzettem, túl sokat készültem mentálisan, és egész egyszerűen egy kiégett, elfáradt emberként értem oda az olimpiára. Ennek meg is lett a következménye, a nyolcadik hely, de utána ebből a kudarcból sikerült felállni. Féléves kihagyás után a motiváció meg a sikeréhség visszavitt a pályára és az edzőterembe, elkezdtem újra edzeni, és lenyomtam még egy olimpiai ciklust.
• A 2008-as pekingi olimpiának úgy vágtál neki, hogy ez lesz életed utolsó ötkarikás versenye. Hogyan élted meg az akkori eredményt és a magyar öttusasport későbbi sikertelenségét, hisz a csapat a riói olimpián csúfosan leszerepelt? Hogyan látod a magyar öttusa jövőjét?
– Nem túlzás azt mondani, hogy a magyar öttusa a 2008-as pekingi olimpián egyik legcsúfosabb eredményét érte el, amelyben én magam is benne voltam jókora arányban. A 24. hely teljesen elváráson aluli, ráadásul a pályafutásomat úgy fejeztem be, hogy a lovaglás során leestem a lóról, és beestem az akadályok közé. Ennek ellenére, mint már mondtam, komplexnek és teljesnek érzem a karrieremet a sikerekkel és a kudarcokkal együtt. Ezt követően még volt egy olimpiai bronzérme a magyar öttusának Marosi Ádám révén 2012-ben Londonban. Azóta viszont azt látom, hogy az eredményesség visszacsúszott, talán az utánpótlás megfogyatkozása miatt és egyéb okokból kifolyólag is. Kicsit aggódom ma az öttusasportért. Remélem, hogy elindulnak a tervezett edzőképzések és fejlesztések, és tényleg jönnek majd olyan edzők az öttusasportba, akik pozitívan hatnak az eredményességre is. És azt is remélem, hogy a tradícióink újra sikerre tudják vinni ezt az ágazatot.
• A Nemzeti Diák-, Hallgatói és Szabadidősport-szövetség (NDHSZ) elnökévé való megválasztásod után azt mondtad: a magyar gyermekek fittségi mutatója, illetve a lakosság halálozási és betegségi mutatói alapján sok teendő van a sportnak ezen a területén. Pontosan miről van szó?
– A köztestületi munkával az volt a fő célom, hogy a népegészségügy javítása érdekében fel tudjuk használni azokat a programokat, amelyeket meg tud valósítani egy egyetemi sportszövetség a maga területén, a diáksport-szövetség a saját területén, legnagyobb arányban pedig a szabadidő-sportszövetség a lakossági, a munkahelyi és egyéb más sporttevékenység tekintetében. Most készül egy népegészségügyi stratégia, amelynek a tartalmi részét mi dolgozzuk ki, és ebben olyan jó pilotprojekteket szeretnénk bemutatni, illetve már most is működő programokat úgy kibővíteni, kiszélesíteni, hogy a mozgásos, szabadidősport-programokon keresztül a népegészségügyet Magyarországon javítani tudjuk. Jelenleg a magyar emberek 10-15 százaléka sportol rendszeresen, ami azt jelenti, hogy hetente kétszer mondjuk 20-30 percet. Az ezen a területen tevékenykedők nagy felelőssége, hogy ezen valahogy javítsunk. Én annak örülnék a legjobban, ha mindenki átélné a sportnak, a mozgásnak nemcsak azt a részét, hogy milyen egy versenyen szerepelni, hanem az élményszerűségét is. Sportolni nemcsak azért jó, hogy szép izomzata alakuljon ki az embernek, hanem azért is, mert örömünket leljük benne. Elég, ha csak egy labdajátékot nézünk, vagy akár a futást, hisz mondjuk a Margit-szigeten vagy itt, Vajdaságban egy szép erdőközeli területen futni nagyon jó élmény.
• Végül az elmaradhatatlan kérdés. Mik a terveid a közeljövőre nézve a magánéletben és a NDHSZ-ben?
– Nemsokára megszületik a kislányom, és szeretnék vele annyi időt tölteni, amennyit csak tudok, ez most számomra abszolút a fókuszban van. Mellette nagy szervezetfejlesztési munkában vagyok a diáksportszövetség tekintetében. Ott széles körű támogatottságot élvezünk, amiért hálásak is vagyunk. A szervezetet fejleszteni kell, hogy a programjaik valóban hatékonyak legyenek. Mindemellett célom, hogy meg tudjam tölteni tartalommal az NDHSZ-t, hogy minden olyan szervezet, amely valamilyen úton kapcsolódik hozzánk, fejlődni tudjon, és minél több embert meg tudjon megmozgatni. A fő cél, hogy a sportolás segítségével egészségesek maradjanak az emberek.
