Valamivel több, mint egy hónap alatt két sportágban négy rangos világbajnokság zajlott le. A férfi kosárlabdázók Spanyolországban, a kosarazónők Törökországban szerepeltek, a férfi röplabdázók Lengyelországban, a röplabdázónők pedig Olaszországban vívtak meg a trófeákért. Utóbbi ugyan még tart, de Szerbia számára már véget ért, így észrevétel és értékelés már adható.
Itteni szemszögből a legérdekesebb, hogy Szerbia valamennyin ott volt, ami kevés további nemzetnek jött össze, és egyiken sem játszott mellékszerepet, habár már világos, hogy akadnak, akik másként látták. Egyedül az USA volt mind a négy versenyen jobb Szerbiánál, s a szintén négy fellépést jegyzett Brazília röplabdában előbb járt, kosárlabdában azonban lemaradt Szerbia mögött.
Kezdjük a legnagyobb sikerrel, a szerb kosarasok ezüstérmével. Itthon megünnepelték, és a sportág szebb jövője előhírnökének nevezik. Az igazság, hogy az ezüst kicsit mégis több a megérdemeltnél, hisz a szerb válogatott semmiképpen sem jobb a spanyolnál, de el sem vitatható, mert a szerb csapat előtt egy váratlanul nagy spanyol botlás után megnyílt az alkalom, s a gárda élni tudott vele, ami nem kis szó. A kosárlabda itteni jövőjéről pedig még túl korai szót ejteni, mert az sokkal többtől függ, mint egy vb-ezüst.
A kosarazónők tavalyi Eb-negyedikként érkeztek a vb-re, és ott is a negyedik európai csapat lettek. Egyes meccseken meglepően jól játszottak, nyomatékot adtak a tavalyi szép eredménynek, egyedül a törökök elleni némi ügyetlenség – mert volt esély az elődöntőre is –, majd a kiábrándultság után a helyosztón elszenvedett két vereség rontott a képen.
A röplabdázók az 1995-ös Eb óta sok érmet nyertek a legrangosabb versenyeken, most pedig ötödik európaiként a kilencedik helyre szorultak. Lehet, hogy nem egészen helytálló magyarázat, hogy a második szakaszban a lényegesen erősebb csoportba kényszerültek, mert azért mégis szebb lett volna a négy komoly ellenfél, Lengyelország, Brazília, Franciaország és az USA egyikét-másikát legalább megszorítani.
A röplabdázónők is a rangadókon bizonyultak erőtlennek, de a harmadik legjobb európai címmel mégsem lehetnek teljesen elégedetlenek. A jövőt illetően fontos lesz megválaszolni a kérdést, hogy a kapitány miért áldozta fel a világ egyik legjobbját, Jovana Brakočevićet, holott előre világos lehetett volna, hogy a csapat sikere vagy balsikere nem az új 17 éves sportcsillagon, Tijana Boškovićon múlik. Bošković berobbant, Brakočevićnak pedig, kiábrándultság folytán, saját elhatározásból kifelé áll a rúdja a válogatottból. A nyitás és a fogadás volt a szerb csapat két gyönge pontja, s a kapitány csökönyösen kitartott a végül tévesnek bizonyult elképzelései mellett, hogy néhány kiszolgált játékosnőt végig vagy túl sok időn át pályán tartson, és ezek éppen a két fenti elem alapján rontottak.
A végén azt is megjegyezhetjük, hogy a négy nagy verseny egyikén sem játszott a magyar válogatott, hisz sem kosárlabdában, sem röplabdában rég nem jegyzi már azokat az eredményeket, amelyekkel bő 50 évvel ezelőtt ki tudott tűnni. Viszont a kora nyáron a női korosztályos kosárlabda-vb-n elért magyar női siker szebb napokat sejtet. Hacsak ez a korosztály is nem tűnik el az ifi- és a felnőttmezőny határán, mint sok korábbi másik. Ilyen veszély – nem kockázat ezt leírni – e két sportágban Szerbiát egyelőre nem fenyegeti.
