Euforikus a hangulat a szerbiai kötöttfogású válogatott háza táján. Az örömáradatot – jogosan – az szolgáltatja, hogy a még mindig csak 23 éves Radomir Petković több év kitartó munka és próbálkozás után végre begyűjtötte első igazán értékes felnőttérmét, miután a vasárnap Bakuban befejeződött birkózó-Európa-bajnokságon döntős volt 120kg-ban.
Nagyon kellett már a szerbiai birkózásnak ez az érem. Davor Štefanek, majd Frísz Krisztián dobogós helyezései óta elmúlt pár év, s az utóbbi időben mindig az történt, hogy a fiúk végigedzőtáborozták az idényt, de a nagy versenyeken kikaptak, ráadásul rendre az elején. Már a szövetségben, illetve a szakmában is idegesek kezdtek lenni a tisztségviselők és a szakemberek, hiszen mégiscsak az egyik legtrófeásabb sportágunkról van szó, s bizony igen nehezen nyeljük le azt a békát, hogy a birkózásban immár szinte teljes a posztszovjet hegemónia. Ezt a tényt bizonyítja az is, hogy Azerbajdzsán fővárosában ezek az utódállamok több érmet szereztek, mint a kontinens többi országa együttesen. Szabadfogásban ez időtlen idők óta így van, de ezúttal a kötöttfogásban is kitapintható ez a fajta fölény, hiszen az éremtáblázatot, illetve a pontversenyt Oroszország nyerte meg (2 arany, 2 ezüst, 1 bronz, 52 pont), s csak Törökország tartja valamelyest a lépést, hiszen Azerbajdzsán (2-1-0, 38) után harmadikként zártak (2-0-1, 38). Reményt keltő, hogy Magyarország is az élmezőnyben van, hiszen a három bronzéremmel és a 25 ponttal a hetedik, az viszont már aggasztó, hogy Petković eredménye nélkül Szerbia a lista legvégén kullogna. Így 9 ponttal a 16. lett.
A fogásnemek mérlege
Szabadfogás (11 ország, köztük 6 szovjet utódállam nyert érmet)
Szovjet utódállamok 18 7 4 7
Európa többi országa 10 0 3 7
Női birkózás (14 ország, köztük 5 szovjet utódállam nyert érmet)
Szovjet utódállamok 12 5 3 4
Európa többi országa 16 2 4 10
Kötöttfogás (14 ország, köztük 6 szovjet utódállam nyert érmet)
Szovjet utódállamok 16 5 5 6
Európa többi országa 12 2 2 8
(Az első szám az érmek, a második az arany-, a harmadik az ezüst-, a negyedik a bronzérmek számát jelöli.)
Az a megállapítás, hogy immár nincs könnyű ellenfél, csak félig igaz. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, be kell ismernünk, hogy nem lehet mindig a rossz sorsolásra fogni a kudarcot. Inkább el kell gondolkodni a jóllakott egér szindrómáján, magyarul azon, hogy a legjobbjaink egy-egy nemzetközi érem után immár megelégszenek azzal is, hogy a hazai dombon ők a legerősebb kakasok, s ebből egész szolidan megélnek. Legfrissebb példa erre a már említett Štefanek, aki nem kis szégyenre úgy ment ki az Eb-re, hogy tudta, nem fér bele a súlyába (a mérésnél állítólag 2kg felesleg volt), más kategóriában pedig esélye sem lehet. Hallgatott erről ő, de a válogatott irányítói is, s a turpisság csak több ezer kilométerrel távolabb derült ki. Ilyen eset egy komoly válogatottnál szinte elképzelhetetlen, nálunk azonban, úgy látszik, vannak kiváltságosok, akik mindent megengedhetnek maguknak. Ez ugyanis totális pénzkidobás, az adófizetők pénzének az elherdálása, egy egész felkészülési ciklus megcsúfolása. Az utóbbi időben nem megy Frísz Krisztiánnak sem, de ő legalább van annyira becsületes, hogy a nagyobb megmérettetésekre kínkeservesen lefogy 55-re, s furcsa az is, hogy a kétszeres junior Európa-bajnok Aleksandar Maksimović a felnőttmezőnyben mindenkivel szemben könnyűnek találtatik. Mindebből az szűrhető le, hogy hiába van magaslati felkészülés, hiába a több hónapos edzőtábor, s hiába a számos erős torna, valami nincs rendben.
Még mielőtt valaki felett pálcát törnénk, azért említsük meg azt is, hogy a magyarok például három éremmel térhettek haza. Csak azért nem többel, mert villámként csapott Sztruhács György csapatába az aktuális 96kg-os világbajnok Kiss Balázs pozitív doppingvizsgájának a híre (Tiszeker Ágnes, a Magyar Antidopping Csoport vezetője szerint nem anabolikus szteroidot mutatott ki a vizsgálat, hanem aromatáz inhibitort, amely az anabolikus szteroidokkal együtt használatos), s az sem lehetett mindegy, hogy az olimpiai ezüstérmes Fodor Zoltán (84kg) már a rajton elvérzett. Ezzel együtt leszögezhető, hogy a magyar kötöttfogású csapat szinte valamennyi tagjának reális esélye volt az éremszerzésre, s ezt úgy érték el, hogy kétszer annyit dolgoznak, edzenek, mint az említett volt szovjet tagköztársaságok versenyzői.
Ha ez a recept, akkor nem kell újat próbálgatni. Petković esetében az hozta meg az eredményt, hogy a Partizan erősségét folyamatosan Oroszországban edzették, de ne gondoljuk azt, hogy csak a 120kg-os súlycsoportban olyan silány a hazai mezőny, hogy erre a megoldásra szorulunk: ha megtekintünk egy-egy hazai bajnokságot, láthatjuk, hogy legjobbjainknak alig van kivel kipróbálni magukat, s a kötélmászás immár nem elég a dicsőséghez.
Vér és veríték. Ez a megoldás az újabb sikerekre. Ha vannak olyanok, akik még vállalják mindezt, akkor a jövőben is örülhetünk majd, ellenkező esetben meg elővehetjük a régi fényképeket és könyveket, amelyekben az áll, volt egyszer egy kiváló birkózónemzet…
