2004. május 4-én külön újság formájában látott napvilágot a Magyar Szó egyik legközkedveltebb melléklete, a Sportvilág. E számban a sportrovat sokéves szerkesztője, Piszár József írta a vezércikket, amiben elmondta, hogy ilyen néven a Sportvilág 1971. szeptember 13-án látta meg a napvilágot, s 1993. szeptember 27-éig – amikor egy időre megszűnt a hétfői Magyar Szó – 1123 száma jelent meg, s a lap fénykorában a hétfői Magyar Szó meghaladta a 28ezres példányszámot.
Mi, mostani firkászok csak álmodozhatunk ezekről a számokról.
Közösségünk sorvadása, a 90-es évek háborúi, majd az azt követő nincstelenség végleg rányomta a bélyegét az egykori népszerűségre, s jócskán megcsappant a sportmegszállott tudósítók száma is, hiszen 20-30 évvel ezelőtt ez a szám jócskán száz fölött volt, most meg talán a két kezünkön is megszámolhatjuk azokat, akik legtöbbször ingyen küldik el a jelentéseket. Mindezért meg kell süvegelni az egykori sportrovat teljesítményét, hiszen nem csupán ezt a hálózatot sikerült szinte tökéletesen megszervezni, hanem olyan kollégák írták a sportot, akik egytől egyig kiváló tollú újságírók voltak, s nagyon értettek szűkebb szakterületükhöz.
A múltból azonban mi már nem élhetünk, legfeljebb csak tanulhatunk. Mások lettek az olvasók szokásai, s egyáltalán, más lett a világ. Rohanó, csörtető és erőszakos. Életünknek már más a dinamikája, és bizony nagyon kevés olyan ember van, aki akár órákat is szakíthat naponta arra, hogy átböngéssze a lapot, ezen belül a Sportvilágot. Mi tehát a teendőnk? Valószínűleg az, hogy megtaláljuk az egyensúlyt az információs áradatban, mert egy újság nem csupán betűk és számok – esetünkben eredmények – halmaza, hanem az oldalaknak és a mellékleteknek külalakra is meg kell felelniük a modern elvárásoknak, a felkínált fotóknak jó minőségűeknek kell lenniük, s a nyomdászoknak is vigyázniuk kell, hogy minél kevesebb elcsúszás történjen.
Önök most egy teljesen új tördelésű, bővebb terjedelmű és fényes borítójú Sportvilágot vehettek a kezükbe. A sportrovatnak tehát van elképzelése arról, a jövőben mely irányban kellene haladni, csak még a feltételek nem értek meg minderre. Sem azon a téren, hogy írásaink is még tarkábbak és tartalmasabbak legyenek, sem pedig azon, hogy munkatársaink mindenhová eljussanak, ahol még számít a sport, a mozgáskultúra. A világkrízis lapunkra is rányomta a bélyegét, s maga a rovat is immár szinte feleannyi munkatárssal dolgozik, mint a 2004-es induláskor. Hiányzik nagyon a nyugállományba vonult Varga Tibor fociszakértelme és humora, Gimpel Tibor higgadtsága és alapossága, meg hiányzik az immár a Tiszavidéket erősítő Horváth Ágnes mosolya és lendülete, s nagyon hiányozni fog a mostani fedőoldalt is elkészítő Ifjú Gábor szeme, szelleme, segítőkészsége és barátsága. A legjobban azonban a helyi tudósítók hiányoznak, akik ilyen vagy olyan okból tették le a tollat. Ha lehet valamilyen feladat előttünk, ez talán a legelső és a legnehezebb: visszacsalogatni őket, és megbecsülni (értsd: kifizetni) munkájukat.
A világháló egészen új távlatokat nyitott az újságírás előtt. Immár minden információhoz hozzá lehet jutni, a netről szinte minden ismert személyiségről le lehet tölteni egy csomó fotót, ám úgy érezzük, hogy az olvasók ennél azért sokkal többre vágynak: egy-egy meleg szavú interjúra, máskor viszont éles hangú kritikára, tényfeltáró riportokra, s legfőképpen arra, hogy a helyi kiugró tehetségeket bemutassuk. Mert ők valakik ismerősei, szomszédjai vagy csemetéi, tehát a MIEINK. Ezt viszont nem lehet a világhálóról letölteni, tehát igenis nem szabad veszni hagyni a riportutakat, csak azért, mert ilyen lehetetlen anyagi helyzetben vagyunk.
Nem elégszer hangoztattuk már, hogy hívjanak bennünket, amennyiben érdekes témával szolgálhatnak. Biztosíthatjuk önöket, hogy előbb-utóbb elmegyünk, felkeressük a sportolókat, az egyesületeket, csak egy kis türelmet kérünk, mert a napi meló mellett hárman azért nem érhetünk mindenkihez egyszerre oda. A Sportvilág elsődleges feladata ugyanis nem változott: nekünk kutya kötelességünk a vajdasági magyar sportolókkal foglalkozni, hiszen nem teszi ezt meg sem a budapesti, sem pedig a belgrádi sajtó. Ha ezt a feladatunkat időszakonként jól elvégezzük, úgy szívesen vesszük a dicséretet, de nem szeppenünk meg a korholástól sem, mert az olvasónak mindig igaza van, s ha építő jelleggel bírál, akkor megszívlelendő az, amit mond.
Elérkeztünk tehát a 300., külön melléklet formájában megjelenő Sportvilághoz. Hat esztendőre volt mindehhez szükségünk, tehát legalább még 15 év kell ahhoz, hogy mi is ott legyünk az 1100. szám körül, ahová elért előttünk Piszár, Kubát, Árok, Albrecht, Lépes, Szántó, Gáspár és a többiek. A kitartásunkkal nem lesz gond, s immár csak az kell, hogy a politikum is felismerje: a kultúra szerves része a mozgáskultúra is, tehát minden erővel támogatni kell a sportot, mert ép testben az ép lélek.
Nekünk meg nem marad más hátra, mint hogy figyeljük az önök reakcióit. Ha tetszik az új köntös, írjanak nekünk (Magyar Szó szerkesztősége, Sportvilág, Posta utca 14/IV., 24400 Zenta). Ha ugyanis ez a mostani szám jobban tetszik a nagyérdeműnek, s pozitívak lesznek a visszajelzések, csak megenyhül a szívük a vezetőinknek, és találunk rá fedezetet, hogy a jövőben is színesben jelenhessünk meg. Nem utolsósorban pedig a reagáló olvasók között nyereményeket sorsolunk ki, s a lehető leggyorsabban el is juttatjuk önökhöz a jutalmakat.
Hajrá!
