Néhány évvel ezelőtt mesélte az egyik legjobb haverom, hogy egy eminens vízilabdázó társaságban ült Belgrádban, ahol az Olaszországban légióskodó, a világ legjobbjainak számító szerb és magyar pólósok iszogattak. Sokan nem tudják, de tény, hogy ezek a fiatalemberek igen jó haverok, s az az ádáz küzdelem, amelyet a képernyőn keresztül a két válogatott között látunk, az csak azért van, mert ők vérbeli profik, akik nemcsak klubjuk színeiben, hanem a nemzeti zászló alatt is a legjobbat akarják kihozni magukból. A medencén kívül viszont puszipajtások, s a magyarok nyilván azért járkálnak a szerbiai fővárosba szórakozni, mert így nincsenek szem előtt Budapesten, s az ottani gusztustalan bulvársajtó így nem kezdheti ki őket.
A meglepetés azonban akkor volt, amikor a nevezett barátom megszólalt magyarul. A fiúk ezután már sokkal visszafogottabbak voltak, mert nem tudták elképzelni, mit is keres egy magyar abban a társaságban.
A mondanivalóm azonban másról szól. Szinte napra pontosan hat évnek kellett elmúlnia, hogy a magyarok legyőzzék a szerbeket. Ez a fóbia már ismert világszerte, s ez idáig biztosnak vélhette az a fogadó a pénzét, aki a szerbek sikerére tett. Ez idáig. A magyarok ugyanis megverték Zágrábban a legfőbb riválist, s ezzel a győzelemmel igen szép summára tehettek szert azok, akik még bíztak a Kemény-legényekben. A szerbiai fogadóirodák (is?) ugyanis több mint háromszoros pénzt fizettek erre az esetre.
A szerb csapat régen volt ilyen gyámoltalan (használhatnék kicsit keményebb kifejezést is…), mint a magyarok ellen. Felfoghatatlan hibákat követtek el azok, akiket valóban a földkerekség legjobbjainak tartanak, s a sportágban jártas személyek csak néztek maguk elé, mert nem értették, mit csinálnak Udovičić kiválasztottjai.
Nem akarok én semmire sem utalni, de lehet, hogy jobb lenne, ha ezeket a fogadásokat gyorsan betiltanák. Mert ilyenekre csak a félbolond fogad, meg az, akinek megsúgtak valamit. Esetleg a fenn említett belgrádi ivócimborák.
