Csak egy dolog létezik, amelyért – tudósítóként és szerkesztői minősítésben is – valaha is megirigyeltem a rádiósokat és tévéseket. Náluk ugyanis a sportújságíróknak egy idegeskedéssel és kapkodással kevesebb jutott ki osztályrészül. Ők nem ismerik a lapzárta fogalmát, adhatnak helyszíni közvetítést, ha az események úgy akarják, vagy a stúdióból bekapcsolódhatnak az élő műsorba, vagy egyszerűen bemondhatják az éppen aktuális eredményt, függetlenül attól, hogy a meccs végéig mennyi idő maradt. Ők azonnal informálhatnak, mint újabban a hír- vagy szakportálok a világhálón, amíg mi, az írott sajtóban csak azt küldhetjük nyomdába, ami a leadási határidőig belefér, s az olvasónk pedig azt is csak majd másnap veheti kézbe.
Számos esetben fordult elő, hogy esti focimeccset, fontosabb kosár- vagy röplabdameccset, esetleg a Grand Slam-tornák alkalmával teniszmeccset kellett várni, s Damoklész kardjaként ott lógott a fejünk felett a lapzárta réme. Vége lesz-e időben? Csak ne legyenek hosszabbítások! Vajon három játszmában befejeződik-e? Ezekkel a kérdésekkel gyötri magát ilyenkor az ember. Mondani sem kell, gyakran voltak hosszabbítások, büntetők, három helyett öt szettek, rendbontás és áramszünet miatti megszakítások, s minden egyes esetben mérlegelni kellett, megéri-e még egy kicsit várni, hogy ha nem is mindenen olvasó, de legalább egy részük megkaphassa azt, ami nekünk a lehető legfrissebb. Mindezeket az eseteket azután anekdoták tették felejthetetlenné, s gyakran nagyon büszkék voltunk arra, hogy mégis sikerült behozni a lapba az eseményt, még akkor is, amikor úgy tűnt, nincs rá elméleti esély sem.
Nemrég Újvidéken egy olyan meccset tartottak, amelyre se lap, se rádió, sem pedig tévé nem volt kíváncsi, és senki sem izgult azért, hogy a 20 órai kezdés miatt lekésik róla. Többen azért ott voltunk, hisz a két alacsonyabb osztályú klubban ismerőseink vannak, a riválisok meccse pedig érdekes időtöltést ígért, ha ugyan ilyen létezhet olyan újságírók esetében, akik meccslátogatása már évtizedekben kifejezhető múltra tekint vissza. Végül nagyon elégedettek voltunk, hogy nem kellett a helyszínről tudósítani, az egész esetleg ilyen kisírásba való lesz. Történt ugyanis, hogy az egyik csapatnak nem volt orvosi igazolása. A főnökük lyukat beszélt a küldött hasába, hogy van, és majd utóbb felmutatják, az hajthatatlan maradt. Erre az illető, noha a meccsen vendég volt, öltözőbe küldte a fiúkat, a bírókat pedig kitessékelte. A vendéglátó csapat ekkor, hogy a csarnokbérlési idő ne vesszen kárba, edzésbe fogott. Erre visszajöttek a vendégek, és az est, immár 21.30 tájt, barátságos meccsel folytatódott. Fél órára rá ismét megjelentek a bírók és a küldött, előkerültek valahonnan az orvosi igazolások is, és – láss csodát! – kezdődhetett a bajnoki meccs. Mondani sem kell talán, a lehető leghosszabbra nyúlt, s már az éjfélt is elharangozták, amire vége lett. A házigazdák sem szomorkodtak, hisz győztek, a vendégek főnöke pedig, hogy mi se panaszkodjunk, a vendéglőjébe hívott meg bennünket. Nem is panaszkodtunk...
