Sok focibarát vallja, hogy az alacsonyabb versenyfokozatú csapatok meccsei gyakorta érdekesebbek az élvonalbelieknél. Az emberek személyes ismerőseiket mennek nézni, közelebb a pálya, kevesebb a taktika, több a gól, s e találkozókat rendszerint vasárnap délelőtt játsszák, és így ebéd előtti kikapcsolódást is jelentenek. Mindez érvényes a nagyvárosokra, ahol több ilyen meccs szokott lenni, s az ügyesebbje autóval, motoron vagy akár kerékpáron több helyen is ott lehet egy-egy félidőre vagy 15-20 percre. Valamikor magam is eljártam ezekre a találkozókra, hisz két csapatban osztálytársaim is játszottak, egyikük édesapja pedig, aki maga is focista volt egykor, a fent említett biciklisták egyikeként is ismertnek számított.
E meccseken számos anekdotába illő eset történt, mindig jó volt a hangulat, amiről a szellemes szurkolók is gondoskodtak, s még bíróverés sem volt, ha például büntetőt mert ítélni a vendégek javára.
Számos anekdotát hallottam a belgrádi, szabadkai, budapesti, zágrábi stb. kispályákról is, ezekről azonban majd alkalomadtán.
Zágrábi katonaként ott is jártam meccsekre, s bizony minden ugyanúgy volt, mint itt.
Egészen más viszont világszerte a helyzet kis helységek csapatainak meccsein. Erre a példa két dalmáciai klub, ahol kimondottan nem szeretik egymást a klubvezetők és a bírók. A napokban történt, hogy a vendégek sportigazgatója a félidőben megkérdezte a taccsbírót, miért nem tárgyilagos. Erre a főbíró kiállította. A sportigazgató azonban a második félidőre visszatért, hogy megkérdezze, miért állították ki. A főbíró egy közönséges „mars kifelé”-vel intézte volna el az egészet, de odajött a taccsbíró, és a zászlóval fejbe vágta a sportigazgatót, akit a másik segéd lefogott, a főbíró pedig hasba rúgta. A sportigazgató elesett, mire mindhárom bíró még belerúgott, majd az öltözőbe mentek, és ott állítólag lefújták a meccset, amit persze senki sem hallott. Még a küldött sem, hisz az éppen fröccsökkel és báránysülttel bajlódott egy közeli vendéglőben.
A zászlóval ütő taccsbíró mellesleg szokatlan humoráról is ismert. Egy éjszaka például saját gyászjelentéseivel ragasztotta ki szülőhelye központját. Amikor másnap az ismerősök feketében, virággal és koszorúval jöttek a házához, az illető kirohant, és hahotázva ezt ordítozta: Jól kitoltam veletek, mi?
