Nem ritkaság a sportban, hogy a nagy és emlékezetes meccsek után a versenyzők formájában hanyatlás következik be. A pszichológusok szerint a legnagyobb sikerek, egyéntől függően, bizonyos fokú elégedettséghez vezetnek, amit követően már nem egyszerű a korábbi ritmusban folytatni. A nagy győzelmek, a megvalósult álmok azt eredményezik, hogy csökken a kihívás, nincs meg a korábbi motiváltság és szükség mutatkozik egy időszakra, hogy a sportoló visszazökkenjen az előző versenyritmusba. Fennáll persze az a változat is, hogy a bajnok elhiteti magával, hogy legyőzhetetlen lett, hogy a jövőben a győzelmek már erőbevetés nélkül, maguktól jönnek, s ilyenkor elkerülhetetlen a visszaesés.
S amíg a győztes a fenti módon kerül hullámvölgybe, a vesztest a kudarc, a balsiker, a frusztráció veti vissza, s belőlük lesznek az örökös másodiknak nevezettek, akik többször is eljutnak a legnagyobb sikerek küszöbére, de győztesként onnan soha nem kerülnek ki.
A három héttel ezelőtti madridi 1000-es rangú tornán az elődöntőben Rafael Nadal és Novak Đoković emlékezetbe vésődő, örökzöld meccset játszottak le. Egy szakértő már akkor emlékeztetett, hogy a kudarc a szerb számára következményekkel járhat, hisz nem könnyű kiheverni, hogy csak egy labdára volt attól, hogy salakon legyőzze a világelsőt és bebizonyítsa önmagának és mindenki másnak, hogy győztes alkat. Nadallal akkor senki sem foglalkozott, még másnap sem, amikor a döntőben a spanyol szimbolikus ellenállással kikapott Roger Federertől. Most sem igazi téma, amikor még fontosabb tornán, jóval a zárómeccsek előtt kikapott a svéd Robin Söderlingtől, ami számára biztosan nagy kudarc, egyelőre azonban az elemzéseket a mosolygós, jókedvű megjelenésével odázta el a vereséget követő sajtóértekezleten.
Érdekes, hogy a madridi nagy meccsből a hasznot az a Roger Federer húzza, aki tavaly került mélynek tűnő hullámvölgybe, miután Nadal ellen veszített Wimbledonban, s amivel egy pompás füves sorozata szakadt meg. Két nagy riválisának visszaesése hozzásegítheti a svájcit, hogy megvalósítsa utolsó nagy álmát, hogy megnyerje a Roland Garrost, az egyetlen Grand Slam-tornát, ami még hiányzik a gyűjteményéből. Ha ez sikerül neki, valóban minden idők egyik legjobbjaként vonulhat vissza, feltehetően három-négy esztendő múlva, nem úgy, mint például Van Lendl, aki mindent lehetőt megnyert, csupán London füvén nem diadalmaskodott. Federer esetében azonban a két nagy rivális bukása gátló körülmény is lehet. Most ő a párizsi főesélyes, neki nem szabad hibáznia, különben az ő kudarca lesz a legnagyobb.
Csak Nadal és Đoković lelki erejétől függ, hogy a hullámvölgy meddig tart. Nadalt, noha holnap még csak 23. születésnapját ünnepli, a legértékesebb trófeák közül már csak az US Open és a Mestertorna serlege foglalkoztatja, vagyis némi pihenés után könnyen talál magának motivációt. Đoković esete annyival összetettebb, hogy neki már vannak szép sikerei, viszont még nem tudott állandóságot felmutatni. Nyert Australian Opent, Mestertornát, négyszer 1000-es rangú versenyt és további hét serleget, viszont még egyetlen elsőségét sem védte meg, teniszberkekben pedig a játékost csak azután tisztelik igazán, ha ismételni tud, ha egyes tornákat saját versenyének nevezheti, ha magas szinten huzamos időn át tud teljesíteni. Đoković esetében már az is jó lesz, ha idén nyer legalább még egy tornát, ha ő tud profitálni abból, hogy valamelyik riválisa jut hullámvölgybe és az évet a legrosszabb esetben a negyedik helyen zárja. Ez esetben a következő idényt, amely során még csak 23 éves lesz, új erővel és lendülettel kezdheti. Különben nemcsak Nadal, Federer és Murray futnak el tőle nagyon messzire, hanem mások is utolérik, ami lelkileg még előnytelenebb helyzet lesz.
