A sportban roppant nehéz meghúzni a határvonalat a balszerencsés és a szégyenletes szereplés között. Az uralkodó vélemény, hogy „a labda gömbölyű”, ami pedig azt akarja jelenteni, hogy minden lehetséges, s hiába vannak favoritok, bárki nyerhet. Az edzők is gyakran hangoztatják, hogy az egyetlen amit neveltjeiktől elvárnak a harciasság, a szívvel-lélekkel küzdelem, a „mindent bele” s ilyenkor nem szégyen a vereség sem ha az ellenfél mindennek ellenére jobb volt.
A szerb sportban, különösen a labdajátékokban egyre gyakoribb eset, hogy a gárda nem ad bele mindent, nem küzd, nem is szívja mellre a kudarcot és nem is szégyenli, ha kikap akkor is, amikor reális esélye lenne a sikerre.
Vegyük erre példának a vasárnap befejeződő U20-as kosárlabda Eb-t. A görögországi tornán Szerbia válogatottja nem is akármilyen csapattal a zsinórban nyert három titulust védte, de csak az alsóházban zár. Túlnyomórészt azok játszottak a válogatottban, akik két éve Spanyolországban nagy stílusban nyertek aranyat az U18-as Eb-n, ami azt jelenti, hogy van a csapatban tudás és tapasztalat is. Mindezek az Adriai és a hazai első ligában szereplő kosarasok, de már ilyen korban elkényeztetett sztárocskák, akik túl magasan hordják az orrukat és annyira beképzeltek, hogy egy vagy több kudarc sem érinti őket. Közömbösek a válogatott iránt, hisz ezért a szereplésért nem jár külön gázsi, vagyis az Eb-n pihennek a következő klubidényre. Az egyetlen amit egészen biztosan nem értenek, hogy a nagy és tehetős klubok kémjei most is ott vannak a versenyen, feltérképezik a „felhozatalt” és nemcsak a tehetséget írják be a jegyzetfüzetbe, amelyből majd a főnököknek referálnak, hanem a hozzáállást is. Aki ugyanis nem képes a válogatottban szívvel lélekkel játszani, miért feltételezni róla, hogy perdöntő esetben a klub iránt becsületes lesz? Ha a nemtörődömség egyszer szokássá válik, nincs az a pszichológus, aki ezen változtatni tud. Meg minek is tenné? Ott vannak a spanyol, francia, orosz, lett, litván, görög stb. tehetségek. Lehet, hogy startban nem olyan jók, mint a szerb kosarasok, de tisztelettel és alázattal viszonyulnak az alkalom iránt, hogy esélyt kaptak a címeres mezben, s tudatában vannak annak, hogy pályafutásuk további alakulása nagyban függ attól is, hogy mit mutatnak a korosztályos bajnokságokon.
Ha netán bárki is azt hiszi ezek túl kemény és elfogult sorok, számoljon utána, hogy növekszik-e vagy csökken a szerbiai kosarasok száma az NBA ligában és a legtehetősebb európai klubokban, s azok akik mégis ott vannak, a csapat húzó emberei-e vagy pedig csak a létszámot töltik fel?
