Senki sem vezet róla statisztikát, mióta rendeznek Kishegyesen a búcsú alkalmából veterántornát, de legtöbbek szerint legalább húszéves hagyományra tekint vissza a rendezvény. A klub egykori tagjai minden évben egy-egy összecsapás erejéig összejönnek, s ennek a találkozónak több oka is van: az egyik, hogy gyönyörködjenek az ifjú reménységek ötletes megoldásaiban, a másik pedig, hogy felidézzék a régi sportbarátságot a környékbeli kézilabdázókkal, akikkel annak idején komoly csatákat vívtak. Emellett pedig még az, hogy mérkőzések és a társas est előtt virágot visznek elhunyt sporttársaik sírjára.
– Ez a legkevesebb, amit tiszteletünk jeléül tehetünk és természetesen meg is tesszük. Az idén 22 sporttársunk sírjára került virág. Nem volt könnyű az idén sem megszervezni a találkozót, erre a sportágra talán még hatványozottabban rányomta bélyegét a gazdaság állapota. Azelőtt a közép-bácskai térségben 28 kézilabdacsapat működött, most a legközelebbi Horgoson van (a szabadkaiak egy ligával felettünk játszanak). Mi is arra kényszerültünk, hogy a zombori alszövetségi ligában próbáljunk boldogulni, ami a maga nemében nem lenne baj, de kétségtelenül növeli a kiadásainkat, vagyis az útiköltségeinket – mondta a veteránok találkozójának főszervezője, Sándor Géza, aki egyben a kishegyesi csapat edzője is.
A tornán az idén a reménységek kategóriájában a horgosiak mutatkoztak be, a veteránok közül pedig, akárcsak a korábbi években, ezúttal is a topolyaiak voltak jelen.
– Fiataljaink 15:9-re győztek a horgosiak ellen, a veterán női csapat szintén győzött 16:12-re, az öregfiúk viszont alulmaradtak a topolyaiakkal szemben 17:14-re. De tény, hogy ez esetben az eredmény a legkevésbé fontos, ennél sokkal többet nyújtott mindannyiunknak a felújított tűzoltóotthonban rendezett közös vacsora és társalgás, a régi emlékek felidézése – nyilatkozta a főszervező.
Az edzőtől természetesen érdeklődtünk a jelenlegi helyzetről és a tervekről is.
– A fiatalokkal ilyenkor, nyáron, amikor nincs tanítás, heti három edzést tartunk. Van egy 25-ös keret, amelyből 14-15 rendszeresen eljár az edzésekre. Akárhányan is jönnek el, én hasonló helyzetben vagyok, mint egy falusi pap: bármennyien is vannak, misézni kötelező, s én is megtartom az edzést kisebb létszámmal is. Természetesen megpróbálom a gyerekek tudtára adni, hogy a tehetségen túl a másik legfontosabb követelmény ebben a sportágban is – nyilván másutt is – a fegyelem. Fegyelem nélkül hiábavaló a tehetség is – mondta az edző.
Beszélgetésünkben minduntalan visszakanyarodunk az anyagiakhoz, mert hatalmas gondként nehezedik az egyesületre.
– Valóban siralmas a helyzetünk, de tény az is, hogy az önkormányzat és a helyi közösség is próbál segíteni. Ezért köszönetet kell hogy mondjak mindazoknak, akik segítettek ennek a rendezvénynek a megszervezésében és a csapat fenntartásában. Sokan felróják nekem, amikor azt mondom, hogy mi az edzésekért cserébe nem kérünk pénzt a fiataloktól, vagyis szüleiktől, de valóban ez a tény, én az eddigi munkámért egyetlen dinárt sem kaptam, annak ellenére, hogy munkanélküli vagyok. Azzal a pénzzel, amit kapunk, egy kicsit úgy vagyunk, mint diákok, egyetemisták az ösztöndíjjal: nagyon jól jön, de szinte semmire sem elég. Minimálisan legalább félévente kellene nekik tornacipőt venni és tavasszal vettünk is 26-27 párat, a többire a vállalkozóktól kell kérnem, vagy megelőlegezem saját zsebemből, amit később valahonnan visszakapok, de lábbelire akkor van szükség, amikor elhasználódik, és nem fél évvel később – fejezte be nyilatkozatát Sándor Géza, aki a beszélgetés végén még egyszer kiemelte, hogy nagyon nagy köszönettel tartozik mindenkinek, aki segítette az idei találkozó megtartását, remélve, hogy jövőre is így lesz.
Megemlékezés az elhunyt sporttársakról
Sándor Géza
