Valószínű, hogy az úszásban tevékenykedő szakemberek sem tudnák kapásból megmondani, hogy Szerbiában pontosan hány olyan medence van, amely minden tekintetben megfelel a sportolásra. Egyesek azonban képesek lennének utánaszámolni, s pillanatok alatt kiderülne, hogy nagyon kevés.
Ugyanígy azt sem tudni, hogy Szerbiában hány emberre jut egy medence, bár nyugodt lélekkel állítható, hogy nagyon sokra, hisz egészen biztos, hogy e tekintetben Szerbia könnyedén őrzi helyét az európai alsóházban és nincs is rá kilátás, hogy ez a helyzet a közeljövőben megváltozzon.
Azaz, a római vb-n elért váratlan és páratlan sikerek itt lendületet adhatnának az elmozduláshoz, a pénztelenség és a sportvezetői közömbösség azonban túl komoly kerékkötőként jelentkezhet. Könnyű volt bő 40 évvel ezelőtt minden utcasarkon kosárlabdapalánkokat felállítani a válogatott akkori nagy sikerei nyomán jelentkező érdeklődés és népszerűség miatt. Alkalmi medencét nem lehet építeni, nem is lenne jelentőségük, csupán azoknak a legjobbaknak, amilyenek a világ legjelentősebb úszóhatalmainak már nagy számban vannak.
Felmerül így a kérdés: hogyan tudott mégis ekkora lépést tenni a szerbiai úszás, hogyan tudnak az eredmények ennyire logikát csúfolóak lenni, holott ilyesmire az országban szinte semmilyen feltétel nincs? Hogyan tud vb-érmek számában ez az ország felnőni az e sportágban hagyományosan rangos nemzetekhez, holott az ósdi, felszerelésében hiányos, elhanyagolt, zavaros és gyakran hideg vizű medencékben igazi szakmunkát szinte nem is lehet folytatni? Az is kérdés továbbá, vannak-e egyáltalán kellő szakemberek, akik tudják és akarják is követni és alkalmazni a legidőszerűbb irányzatokat, s mindezt gyalázatosan alacsony bér ellenében.
E kérdéseket lehetetlen megválaszolni. Korábban egyszerű volt rámondani, azért nincs színvonalas úszás, mert nincsenek meg a feltételek hozzá. Ez egy olyan sport, amelyben nem lehet improvizálni. Egy kád nagyságú medencében nem lehet úgy úszóvá lenni, mint egy utcai palánkon kosárlabdát tanulni. Róma pedig mégis széttörte a sablont, amely szerint ebben az országban csakis labdajátékokra termett gyerekek nevelkednek. Mondhatnánk azt is, véglegesen széttörte, hisz a szerbiai tenisz ugyancsak megfelelő pályák, az atlétika pedig még kedvezőtlenebb állapotok közepette kezdte az utóbbi években kinevelni a nemzetközi sikerekre képes nemzedéket.
Az igazsághoz tartozik, hogy Milorad Čavić nem Szerbiában lett nagy úszóvá. De mit kezdjünk akkor Ivan Lenđerrel, Szilágyi Csabával, Nađa Higllel és Miroslava Najdanovskival? Esetükben mi a magyarázat? Csak a tehetség és a szorgalom? Az is persze, hogy Nagybecskereken van egy edző, aki nagyon érti a munkáját. Az is, hogy Higl edzését bátyja vette át, aki maga is úszó, s megtanulta, hogyan és mit kell csinálni. Vele a húgocska egyik napról a másikra odaúszott a legjobbak közé. Van még egy dolog, amire oda lehet figyelni. Belgrádban az országos átlaghoz mérten sok a medence, mégsem ott nevelkedett egy vagy több klasszis. Újvidéken is jobbak a feltételek, mint amilyenek az eredmények. Vagyis, nem éppen a medence és a pénz mindennek a meghatározója. Annál inkább egy minisztériumi és egyéb sportirányítói hajlam, hogy ott fektetnek be, ahol az szinte semmit sem szavatol, ahol pedig lenne értelme, oda viszont vállveregető jellegű támogatásnál több nem jut.
Róma ugyanúgy megmutatta, hogy a szerbiai gyerekek is lehetnek világklasszis úszók, mint ahogyan azt például a Roland Garroson láthattuk a tenisz és Újvidéken az atlétika esetében. Tapasztalhattuk, hogy lehetne itt színvonalas sportot teremteni, ha ahhoz elnöki üdvözlő táviratnál többet nyújtana az ország, a tehetős szponzorok pedig nem erővel az értelmét veszített focit tartanák szem előtt, amely ugyan szintén szép sport, de ott a világot sokkal nehezebb utolérni, mint a nagyra értékelt egyéni sportokban.
Végül egy érdekes kis számjáték. Rómát vetettük össze egy elméleti Európa-bajnoksággal. Könnyű volt kiszámítani, mit is jelentett volna például Szerbiának és Magyarországnak, ha a vb-t Eb-ként is kezelik, s az európai úszókat külön jutalmazták volna. Kiderült, hogy Szerbia három arannyal és egy ezüsttel és még 2-4 döntővel zár, ami így egészen hihetetlenül hangzik. Magyarország még sikeresebb lett volna, hisz hat arany, egy ezüst, három bronz és még minimum négy döntős helyezés lenne a mérlege.
Vajon a jövő évi budapesti Eb ezt tükrözi-e majd?
