A véleménnyel úgy vagyunk akár a karórával: legszívesebben azt hisszük, hogy éppen a miénk a legpontosabb. Valószínű, hogy Snežana Samardžić-Marković sportminiszterasszony esete sem különb. Ő, aki második mandátumának második évében jár, azt találta mondani a napokban, hogy Szerbia nem sportnemzet.
Legyen mellékes, hogy adott esetben a vagyunk alatt csak a szerbeket értette, vagy pedig Szerbia összes lakosát, hisz ha ezt a körülmény is figyelembe vennénk, a nemzet fogalma vita tárgya lehetne. Vegyük úgy, hogy a miniszterasszony a szerbiaiakra gondolt kivétel nélkül, elvégre ő nem csak egy nemzet sportminisztere, hanem az egész országé, az itteni sportéletben pedig, anyanyelvi határok nélkül, valamennyien részt veszünk.
S ha így van, mert másként miért is lenne, egyből aláírom magam is a fenti megállapítást. Nem azért, mert én a karórámat nem tartom pontosabbnak a másénál, hanem mert egészen biztos vagyok benne, hogy Szerbia nem sportnemzet.
Vajon mire alapozzuk, a miniszterasszony és én is, a véleményünket? Nagyjából egy és ugyanarra, hisz mindketten tisztában vagyunk vele, hogy kis és szegény ország vagyunk ahhoz, hogy bármiben, így a sportban is, világhatalom legyünk. Tudjuk jól mindketten azt is, hogy nemcsak a pénz korlátozza a nemzetet a kiváló sporteredmények elérésében. Tisztán látjuk, hogy az egész szerbiai sportélet egy nagy fejetlenség, káosz, rendszer nélküli rendszer, amelyben, láss csodát, fantasztikus eredmények mégis születnek. Annak ellenére, hogy sporttörvény nincs, vagyis azt alkalmazzák, amely még a volt Jugoszláviában számított elfogadhatónak, a szövetségek, klubok, sportvezetők, edzők és sportolók csak feltalálják magukat. Ha másként nem, hát úgy, hogy minél előbb csak lehet, az utóbbi két kategória tagjai külföldre szegődnek, majd végleg befutottként és már jómódúként nagyobbára vállalják a válogatottságot. Habár a beavatatlan másként gondolná, csak kevesen váltottak állampolgárságot. Vagy mert itt összetűzésbe kerültek a „mindenhatókkal” vagy pedig mert úgy vélték, hogy többre érdemesek, de Szerbiában klubérdekek összefonódása révén, indokolatlanul mellőzik őket.
Nem kettőnk érdeme, hogy Szerbia több labdajátékban is komoly erőt képvisel, hogy vannak tekintélyes teniszezőink, úszóink, sportlövőink, tekézőink, birkózóink, fiatal atlétáink stb is. Ők nem egy rendszer szülöttei, hogy bárki is jogot formálhatna arra, hogy kimondja: a mieink. Egyesek ugyan többet kapnak az államkasszából, mások pedig, még akkor is ha ugyanannyit érdemelnének, kevesebbet. Aki jobban tud lobbizni, sportolójának többe szerez. Azután kiderül, hogy mégis az az úszó nyer, akinek nincs medencéje, az az atléta szerez érmet, akinek klubja sincs, és az a sportlövő lő legtöbbet, aki pénzt csak akkor lát, ha sporton kívül megkeresi.
Amúgy azt hiszem, hogy sportnemzet nem is létezik. Egyes országokban többet adnak sportra, másutt kevesebbet, de ez mégsem tükröződik pontosan az eredményeken. Hagyomány és rendszer kérdése az egész és minden sportágakra bontható.
S habár mindketten átlátunk a szitán, Szerbiában semmi sem változik. A miniszterasszony nem sürgeti a sporttörvényt, lehet, hogy előbb megy majd nyugdíjba, mint a már évek óta meglevő törvénytervezetet elfogadják és alkalmazzák, és a régi, bevált (bár nem hasznos) módon osztja a pénzt és veregeti a vállakat, én pedig, mint a többi 8 millió szerbiai polgár, esetleg elmondhatom a véleményem, többet nem tehetek a sport érdekében. Akkor sem, ha történetesen az enyém lenne a legpontosabb.
