= Ahogy Szerbiának fejlett úszósport nélkül is van egy Milorad Čavića, ugyanúgy Magyarországnak a jeles röplabdamúlt hiányában is van egy Kántor Sándora, aki minimum a sportágon belül világszerte ismernek. Kántor 12 éven át játszott Németországban, Olaszországban és Japánban, a múlt napokban pedig a Kaposvár csapatával, ahova tavalyelőtt tért vissza, Újvidéken járt.
• Hazajövetele után mit tapasztalt a magyar röplabdában?
– Azt, hogy tényleg nagyon le vagyunk maradva. Magyarországon például, amikor vége van a bajnokságnak, nagyon sok játékos leáll. Nem edzenek önszántukból, nem adnak magukra, s amikor kezdődik az új bajnokság, 7-8 kiló súlytöbblettel, teljesen formán kívül, kétségbeejtő erőnléttel kezdik újra az egészet. Vagyis minden évben nulláról indulnak. Sehogyan sem értik meg sokan, hogy három hétnél nagyobb kihagyás után elölről kell kezdeni az egészet, s hogy a mostani gyakorlatnak semmi értelme. Pedig minden profi tudhatná, hogy ha már röplabdás akar lenni, akkor végig szükséges az önkontroll.
• Ön szerint mi a megoldás?
– Két mód lenne. Az első a tőkeinjekció, de az sem biztos, mert lehet, hogy pénz lenne, játékos viszont nem. A másik az utánpótlás nevelése egy jó rendszerben. Először persze valahogy a mennyiséget kellene megteremteni, aztán pedig a minőségre ráhajtani.
• Ez idő kérdése is. Lenne hozzá türelem?
– Ha most belefogna valaki (vagy valakik), és elkezdené a 13 évesekkel, akkor az minimum öt év. Az öt év viszont nagyon hosszú idő, és akkor is a játékos még csak 18 éves. Legalább nyolc évre lenne tehát szükség, akkor is eszményi feltételek közepette, hogy kihozzuk a mennyiséget, s csak azután beszélhetnénk a minőség kiválasztásáról. Azért érdekel engem a szerbiai példa, mert látom, hogy a szerb bajnokságon belül nincs annyi külföldi játékos, mint más országokban, mégis sok játékosuk van. Egy csapatban nemcsak 12 röplabdázóval foglalkoznak, hanem sokkal bővebb kerettel, nálunk meg úgy kell összehalászni a játékosokat. Ha tehát nem lesz utánpótlás, akkor a magyar röplabda előbb vagy utóbb meg fog halni.
• A további gond, hogy a munkához képzett edzők is kellenek.
– Amikor most hazamegyünk, nagyon komolyan meg kell beszélnünk a klubunknál is, hogy ez itt egy jó példa, aminek alapján nekünk is el kell kezdeni, s ha elkezdjük, akkor csak az első öt évet kell valahogy átvészelni. Vagy egy ember kezébe kell odaadni az egész utánpótlás-nevelést, az legyen a felügyelője az egésznek, és ide-oda járjon az edzésekre és foglalkozzon edzőkkel is. Nagyon érteni kellene hozzá több síkon is. Például hogyan válogasson, hogy képes legyen meglátni, ahogy itt az előbb elhangzott, hogy ne az első edzés legjobbjait válogassa, hanem hogy felismerje, kiben van meg a tehetség és ki az ígéretes játékos. Hogy egyáltalán kikkel érdemes foglalkozni. Ennek az egyvalakinek tehát eleve nagyon sokat kellene tudnia.
• Itt a röplabdaiskolákban az a szokás, hogy fizetni kell az edzésért.
– Magyarországon szakítani kell azzal a szokással, hogy „gyere el ma este edzésre”, hanem a szülő fizessen érte, és akkor neki is érdeke, hogy a csemetéje eljárjon. Nagyon úgy néz ki, hogy mi sem tehetünk másképp.
• Ön Kaposvártól Kaposvárig nagy utat tett meg.
– Kaposvári születésű vagyok, ott kezdtem játszani. Három bajnokságot nyertem, majd amikor felszabadult a szerződésem, Németországba mentem. Ott három évet húztam le, német bajnok és kupagyőztes voltam, BEK-döntőt is játszottam. Utána öt év következett Olaszországban, a Forli, a Modena és a Cuneo csapataiban. Ott is szép éveket éltem, bajnokságokat nyertem. A Cuneóban szerepelve például megkaptam az Aranylabdát is. Azután négy évre elszerződtem Japánba. Igazi anyagi siker volt. Ehhez azonban az kellett, hogy előbb a nevem legyen ismert. Ezért mentem mindig oda, ahol a legtöbbet vagy tovább tudtam tanulni. 31 éves voltam, és olyan szerződést kaptam, amelyet nem lehetett visszautasítani. Mondták, hogy maradjak még, és ne csak játsszak, hanem az egyetemen is tanítsam a röplabdát, de már éreztem, hogy a családdal is többet kell lennem, mert a Modenában született kislányom elkezdte az iskolát Kaposváron. Éreztem, hogy nincs sok értelme tovább, még egy évet lehúztam ott egyedül, és hazajöttem.
• Veteránokhoz illő kérdés. Meddig még?
– Utolsó évem lesz ez játékosként. Nem akarom magam teljesen tönkretenni, ha már eddig jól megúsztam.
• Hol látja magát a jövőben?
Mindenképpen a röplabdában, hisz tavalytól pályázat alapján én vagyok a válogatott edzője. Gondoltam, hogy előbb az utánpótlásban helyre tenni a dolgokat. Kitaláltuk, hogy alakítunk egy U23-as válogatottat és azzal foglalkozunk komolyabban, de beláttam, hogy még előbbre kell nyúlni, még előbbről kel kezdeni és saját bázisból meríteni.
• Az Újvidéken megismert röplabdaiskolák meghonosítása érdekelné esetleg?
– Érdekes lenne, de hozzá kellene szokni ahhoz, hogyan kell foglalkozni a gyerekekkel. Most még nem, de egy év múlva lehetne róla szó. Röplabdaiskolákat alapítani és így felturbózni a magyar röplabdát.
• A Kaposvárt tudtommal szerbiai játékosok is érdeklik.
– Arra is gondoltunk például, hogy a Kaposvár a Vojvodina egyik nevelőegyesülete, talán túl erős kifejezés, de fiókja lehetne, ahol azok az itteni ifik játszhatnának, akik itt nem férnek be a csapatba. A Kaposvár is nívós csapat, ha már harmadik tudott lenni a közép-európai ligában, gondolom, mindkét fél egy komolyabb együttműködés szerint megtalálhatná számítását.
