Mint kiderült, nem is volt egészen véletlen, hogy Mester Gyula múlt csütörtökön este benézett az újvidéki városi sportközpont kis csarnokába, ahol a Vojvodina csapata éppen barátságos meccset játszott a Kaposvárral. Véletlen az, hogy ott volt még a volt válogatott Đorđe Đurić és Vasa Mijić is, hisz Goran Ćato, a Vojvodina igazgatója csak Mestert várta. Mint mondta, beszélgetnivalójuk van. Hogy miről, azt viszont már nem volt nehéz kitalálni, s csak percekkel később, amikor a teremzajtól elvonultunk, elmondta a volt válogatott sáncoló is.
– Igen, nincs titok, tárgyalok a Vojvodinával egy esetleges új szerződésről.
• Négy éve nem láttuk már. Hol volt, mit csinált?
– Amióta nem vagyok válogatott, tehát az athéni olimpia óta, Görögországban játszom. Az első idényben Szalonikiben a PAOK csapatában szerepeltem, majd másik két görög csapatban, azzal, hogy az utolsó félidényt Athénban töltöttem. Most várom a fejleményeket, több lehetséges megoldás létezik, van ajánlatom. Kívánságom a külföld, megszoktam már a ritmust, hogy hat-hét hónapot kint töltök, azután három hónapot itthon. Van egy másik változat is, hogy harmadszor is leigazolok a Vojvodinába. Majd meglátjuk. Fiatal csapatuk van, biztosan jól jönne nekik egy tapasztaltabb játékos. Még nem döntöttem, ennyi az igazság.
• Megszokott rugalmas mozgása nem tükrözi a tényleges kort. Hogy szolgál az egészség?
– Hála istennek jól. Amióta a válogatottnál nincs kötelezettségem, az egész nyár az enyém, megvan a május–augusztus regenerációs időszakom. Persze ez nem jelenti, hogy egész nap kávézóban ülök, hanem teniszezek, súlyzóterembe járok, júliusban és augusztusban pedig strandröplabdázok Palicson. Jó pályák vannak, szép sport, mert nincs igazi sérülésveszély, egyedül az fontos, hogy legyen kivel. Általában összejön hozzá a minimum, a négy jó játékos.
• A hazai röplabda eseményeit figyelemmel követed?
– Követem a férfiröplabdát. A nőit nem. Itt van például az olimpia. Most is egyetlen labdán múlott, mint négy évvel korábban Athénban. Akkor sem jutottunk az elődöntőbe, mert az ellenfél, most az USA volt az, kihasználta az alkalmat. Ilyen az élet. Azután meg olimpiai bajnokok lettek olyan csapattal, amelyben szerintem csak két klasszis játékos van, a többi meg tulajdonképpen örülhet, ha egyáltalán pályára lép, nemhogy kezdő legyen. A különbséget a feladó Ball jelentette, aki végig fantasztikusan játszott. Az amerikaiak esetében látszott jól, hogy mit jelent a csapat. Röplabdában nem döntheti el egy ember a meccset, mint kézilabdában, ha 10 gólt dob vagy kosárlabdában 30 pontot szór.
• Ilyenkor már visszatérő kérdés, hogy meddig még?
– Még legalább két évet szeretnék játszani. Áprilisban betöltöttem a 36. évet, és remélem, hogy két idény még előttem áll. Eszményi lenne külföldön játszani, mivel éppen 2010-ben csökkentik a külföldiek számát, így az új szabály bevezetése éppen fedné a pályafutásom végét. Akkora már majd 40 lennék, és amúgy is egyre nehezebb lenne klubot találni.
• És a karrier után?
– Egyelőre semmi konkrét tervem nincs. Gondoltam már arra, hogy Szabadkán röplabdaiskolát indítok a gyerekek számára. Ha így lesz, tervem, hogy magas szinten szervezzem meg az egészet. A legfontosabb valamivel foglalkozni, mert tapasztalatból tudom, hogy sok sportolónak nehéz volt átvészelni az átállást a két karrier között.
• A strandröplabda lehetősége...
– Dehogy! Eszem ágában sem lenne délben, tűző napon kiállni játszani. Annyira azért nem vagyok oda a sportért. Szép dolog ugyan, de más érdemes dolog is van az életben.
