A sportoló számára a legnagyobb öröm, amikor eléri kitűzött célját, a legnagyobb büszkeség pedig, amikor riválisai körében harcolja ki a tiszteletet. De az sem baj, ha a sikerekért és a hírnévért környezete, polgártársai is megbecsülik. Jánosi Elvira 52 éves szabadkai ultramaraton-futó saját szakágában világraszóló eredményeket ért el, versenytársai minden tekintetben nagyra tartják, és sok év után végre a hazai elismerések is érkeznek. A múlt héten például Versecen átvehette a Spartak-díjat, a híres városabelijéről, Jovan Mikić – Spartak atlétáról elnevezett tartományi kitüntetést. A zsűri megindoklásában „a rendkívüli teljesítményekért” magyarázat áll. A futónő viszont a díjátadáson egyetlen szavával és arcizmának mozdulatával sem mutatta ki, hogy bármi rendkívüli történt volna. Ugyanolyan szerényen lépett a pódiumra, a vajdasági sport színe-java elé, mint amilyen teljes eddigi pályafutása során volt.
• Hogyan fogadta a Spartak-díj hírét?
– Igazából nem lepett meg, hisz az amerikai versenyre való elutazás előtti napokban adtam át a díj pályázatával kapcsolatos papírokat, azt pedig, hogy jutalmazott lettem, Dallasban, közvetlenül a verseny befejeztével tudtam meg, amikor olyannyira fáradt voltam, hogy örülni sem tudtam neki. Lehet, hogy megkaphattam volna már korábban is, ezért nem számítottam rá komolyan, ezzel kapcsolatban már elveszítettem a hitet. Most elmondhatom, hogy ez nagy öröm számomra, családomnak is, és az összes futónak, akik itt ultramaratonnal foglalkoznak. Egy nagy lépés ez annak a célnak az elérése felé, hogy végre az ultramaratont is elismerik ebben az országban, hogy megtalálja helyét a nap alatt.
• A futással mely díjakat érdemelte ki?
– Külföldön elég sokat, itthon viszont egyelőre csak Szabadka város Pro Urbe díját és néhány évvel ezelőtt a vasutas sportegyesület díját. Ennyi az egész.
• És mennyit kellett a Spartak-díjárt lefutni? Vezet ilyen statisztikát?
– Ha összeadom az eddigi lefutott kilométereket, akkor kiderül, hogy már hatszor körbefutottam a világot. Most futom a hetedik kört.
• A kínai bölcsesség szerint a leghosszabb út is az első kis lépéssel kezdődik. Mikor és miért vágott neki éppen a futásnak?
– Sporttal hétéves korom óta foglalkozom, elsősorban atlétikával. A futás azonnal megtetszett, s ahogy múlt az idő, úgy váltottam egyre hosszabb távokra. De soha nem voltam elégedett önmagammal, soha nem éreztem, hogy elértem azt a bizonyos felső határt, amit egy sportoló el szeretne érni az életében. Így évek kellettek hozzá, hogy megtaláljam azt a versenyszámot, amely nekem igazából megfelel. Amióta ultramaraton-futó vagyok, boldogság tölt el, hogy rátaláltam a nekem megfelelő versenyszámra, hogy megtaláltam azt, amiben a legjobban érzem magam. Ez egy nagyon kegyetlen sport, és tudom, hogy nagyon sokat fogok még harcolni érte. A legújabb, hogy megalapítottuk az ultramaraton-futók országos szövetségét, amely, remélem, lehetővé teszi, hogy ha nekem nem is, de a jövő nemzedékének könnyebb legyen.
• Ezek szerint nálunk ez egy tömegesedő sport?
– Igazából még nem, kevesen vagyunk, de akik foglalkoznak vele, azokat Palicson én edzem.
• Fiúk vagy lányok vannak többen az utódok között?
– Főleg lányok foglalkoznak vele. Így látszik, hogy a lányok szívósabbak, hogy kitartóbbak, mert ez valóban kemény sportág.
• Mi lehet vonzó valakinek, aki az ultramaratonról semmit sem tud? Mi az, amivel az új tagokat csoportjába csalogatja?
– Elvem, hogy senkit sem hívok, az egészen fiatal kezdőkkel pedig eleinte a szülők is eljönnek. Nem ritkaság, inkább gyakorlat, hogy már három-négy edzés után a szülő megkérdezi tőlem, mit szólok hozzá, lesz-e belőle valami. Erről sem szeretek nyilatkozni, mert lehet valaki őstehetség, de nem biztos, hogy eléggé kitartó, mert az ultramaratonhoz elsősorban kitartás kell, és csak a második a fizikai erő.
• Miben látja az ultramaraton szépségét?
– Mint sorstársaim java, és is úgy gondolom, hogy hülye vagyok, nem vagyok normális, hogy ezt csinálom, hogy mikor lesz már vége a versenynek. Amikor azután mégis befejeződik, az ember a rosszat elfelejti, csak a szebb oldalára gondol. Futás közben is pozitívan kell gondolkozni. Ebben a sportágban szerintem az a legszebb, hogy valamennyien egy nagy család vagyunk. Képesek vagyunk feláldozni az eredményt és kilométereket is, hogy ha társunknak, aki rivális is egyben, segíteni kell. A világon mintegy 300-an vagyunk, versenyenként pedig leginkább hatvanan indulunk.
• A világ mely táján nem futott még?
– Csak a volt Szovjetunió területén. Másutt mindenütt futottam.
• Hol volt a legnehezebb?
– Dallasban, ahonnan éppen jöttem. De nem az idén, hanem tavaly, hisz nagyon nehéz hegyi ultramaraton volt, amelynek pályája éjjel nincs kivilágítva, tele nagy kavicsokkal és gödrökkel, szakadékok mellett. Az egyetlen segítség ilyenkor a homloklámpa.
• S hol tetszett legjobban?
– Dél-Afrikában, Dél-Afrikában és Dél-Afrikában!
• Melyik világvárosba tér vissza a legszívesebben?
– New Yorkba. Csodálatosan kozmopolita város, ahol már az elején otthon éreztem magam. Az egy olyan város, ahol senki sem tűnik fel a tömegben, senkit sem bámulnak meg, bármit tesz vagy bárhogy öltözködik, és ez nagyon kellemes és lazító.
• Mekkora pénz forog az ultramaratonban?
– Semekkora. Pénzdíjak nincsenek, csak trófeák, serlegek és érmek, oklevelek, ranglistapontok és vállveregetés. Viszont az új szövetség révén talán állami támogatásban is részesülünk, ami nagyon megkönnyítheti a dolgunkat. Eddig minden versenyemre csakis szponzori segítséggel utazhattam el.
• Pályafutása során hány pár sportcipőt használt el?
– Azt nem tudom, de egy verseny alatt kb. három párat használok el. A legjobb esetben a harmadik még egy darabig használható. Három hónapnál tovább mellesleg egy sem tartott.
• A rendszeres edzés kilométerben mennyi?
– Heti 200–240. Állandó távom van, a az útvonalon minden bokrot, házat, kutyát, kéményseprőt, arra lakó és elhaladó embert ismerek. Van tehát egy ilyen baráti köröm is.
• Legközelebb hol fut?
– Tavaszra, és három közül választhatok: Görögország, New York és Dél-Afrika. Még nem döntöttem.
