Nem könnyű kosárlabdabírónak lenni. De nem is egészen rossz. Különösen akkor nem, ha az Isten nőnek teremtette a bírót. Eleinte persze el kell tűrni a klubok első és a lelátó utolsó embere közötti skálán mindenkinek a gyanús tekintetét és gúnyos megjegyzését. De ha ez sikerül, akkor nincs többé gond. Az évek sora és a jól levezetett meccsek után felgyülemlett tapasztalat és kivívott tekintély már untig elegendő, hogy mindenki elhiggye, a kisasszony is ugyanolyan hangosan tudja fújni a sípját, mint férfi kollégája. Habár a bírókat elvileg senki sem szereti, vele még a legneveletlenebb edzők és játékosok sem állnak le ordítozni és szitkozódni. A publikum pedig, amely a legvisszatetszőbb kilengésekre is hajlamos, esetenként még meg is tapsolja.
Mivel a Nemzetközi Kosárlabda-szövetség van olyan körültekintő, hogy az olimpián az Oroszország–USA női rangadót ne épp akárkire bízzák, és ez a hölgy ott olyan jól végezte munkáját, hogy már férfi Eurokupa-meccseket is vezet, aligha lehet tévedés, hogy a Spartak-díj zsűrije az idén neki is elismerést adott. A 31 éves újvidéki Jasmina Tatić pedig azután készségesen állt rendelkezésünkre, hogy bírói tapasztalatát, élményeit és felfogását megossza az olvasóval.
• Gyakran érdekes mese, hogyan lett a sportolóból edző vagy bíró. Hallhatnánk az Ön meséjét?
– A Vojvodinában kosaraztam, ifjúsági válogatott voltam és a liga legjobbjának is megválasztottak, ám 20 éves koromban egyes dolgokat nem tudtam többé elviselni, azok az igazságtalanságok sehogyan sem voltak egy síkon a becsületérzésemmel, ezért véget vetettem a pályafutásnak. Az ám, csakhogy a sport már annyira a véremben volt, hogy nehéz volt nélküle. Egyik barátom ezért megkérdezte, szeretnék-e edző lenni. Nem szerettem volna. És bíró? Ez már vonzóbbnak tűnt. Gondoltam, miért ne? Vizsgát tettem, és párhuzamosan az egyetemi tanulmányokkal elkezdtem a sípmesteri karriert. A testnevelési karon szereztem oklevelet, a bíráskodás pedig egészen jól ment, és ma, alig 11 év után már hivatásos játékvezető vagyok.
• Miért hivatásos?
– Amíg csak az itthoni ligákban fújtam, nem lett volna gond a szakmámban is dolgozni, a nemzetközi meccseket azonban rendre hét közben tartják meg, és egy-egy meccs miatt sokszor három napot vagyok úton. Lehetetlen lenne például iskolában dolgozni, de csak hétfőn és esetleg pénteken jelenni meg a munkahelyen. Időközben már megszoktam a heti két vagy több meccs ritmusát, jól érzem magam ebben a feladatkörben, és egy szó panaszom sincs.
• Úgy véli, hogy a megszokottnál gyorsabban haladt?
– Ha visszagondolok rá, meglepően gyorsan haladtam. Egészen biztosan azért, mert nő vagyok, mert a világon divat lett a női kosárlabdabíró, én pedig a lehető legjobbkor kezdtem. Szinte évről évre váltottam a versenyfokozatokat, és negyedik éve nemzetközi bíró vagyok, ami nagyon gyors haladás.
• Mégsem talán csak azért haladt gyorsabban, mert nő...
– Azt hiszem, hogy nem jutottam volna el eddig, megrekedtem volna egy alacsonyabb szinten, ha tudásommal nem lennék képes mondjuk nemzetközi meccseket is vezetni. Ebből gondolom, hogy nem csak a nememnek köszönhetem a bírói karriert.
• Hogyan fogadták annak idején az edzők, játékosok, a publikum?
– Eleinte valóban nagy meglepetést keltettem, ahol csak megjelentem, függetlenül attól, hogy kosárlabdaberkekben játékosként már jól ismertek. Az igazi azonban csak a felsőbb ligákban kezdődött, amikor az első kommentárok így szóltak: „Hűha, baj lesz, női bírót küldtek!” Kisebb helyeken pedig amikor megérkeztem és kértem a gondnoktól a bírói öltöző kulcsát, azt válaszolták, hogy minek, hisz a bírók még nem jöttek meg. Azonban nem volt semmilyen kellemetlenségem, néha még a nemzetközi meccseken is meglepődnek, amikor meglátnak, de lassan utat török magamnak.
• Van-e különbség a női és a férfimeccs között?
– Van. Könnyebb a férfimeccs. Ott sokkal kevesebb a váratlan és szokatlan kontaktus a játékosok között, míg a nőknél a kisebb fizikai erő miatt nem annyira tiszta a játék. A legnehezebb viszont a gyerekeknek fújni. Az ember egyrészt nem akar szigorú lenni velük, másrészt viszont a bíró feladata is, hogy a kicsik minél többet megtanuljanak és megszokják a szabályokat, ezért nagyon nehéz megtalálni a kellő egyensúlyt.
• Milyen mértékben hagyatkozik a megérzésre?
– Elég sokszor. Nem látni mindent, gyors a játék, viszont a tapasztalat miatt azonnal észre lehet venni, hogy valami nem volt rendben. Lépések voltak, vagy pedig csak szabálytalanság okozhatta az egyes helyzeteket. Igen, érzem, hogy az történt, amit nem láthattam, és le is fújom.
• A meccseken kellemetlen esetek is előfordulhatnak. Hogyan készült fel az ilyesmire?
– Sokat segítenek a játékosi évek, ezenfelül letisztáztam magammal, hogy mi minden történhet. Szerencsére nagyobb gondom meccsen még nem volt, egyetlen verekedést éltem meg. Azt hiszem, minél magasabb rangú a meccs, annál kisebb az esély, hogy komoly rendbontásra kerül sor.
• Hogy készül a mérkőzésekre?
– Szoktam is mondani a játékosoknak, ahogyan ti készültök az ellenfélre, én így készülök mindkét csapatra. Jó tudni előre, hogy melyik edzőtől és játékostól mit várhat az ember. Egyedül is tanulmányozom őket és a kollégákkal is megosztjuk a tapasztalatokat.
• Van-e csapat, amelynek nem szeret fújni?
– Nincs. Vagyis a legkellemetlenebb, ha a saját városom csapatának meccsét vezetem. A Vojvodina meccsein például ők azt hiszik, hogy ellenük fordulok, az ellenfél pedig így gondolja, hogy a Vojvodina felé húzok, bármennyire is objektívan bíráskodom.
• Világot járt és világot látott ember lett. Tulajdonképpen merre fordult meg?
– Fél Európát beutaztam már, voltam Észak-Amerikában és Ázsia több országában. Várom még a dél-amerikai, az afrikai és az ausztráliai kiküldetéseket.
• Hol tetszett a legjobban, hova utazik a legszívesebben?
– Ezt könnyen megválaszolhatom. Spanyolország minden városa és Athén a kedvenceim. Lehet, azért, mert megfelel az éghajlat és az ottani emberek vérmérséklete, de azért is, mert ott a kosárlabdát nagyon szeretik és értik is. Szóval Spanyolországba utazom a legszívesebben.
• A végén néhány szót a Spartak-díj kapcsán.
– A díjak és elismerések mindenkinek jólesnek. Aki másképp mondja, állítom, nem mond igazat. A Spartak-díjat ezért teli szívvel fogadtam, igazolásnak tartom, hogy annak idején helyesen választottam, amikor a játékosi karriert felcseréltem a játékvezetőivel, és rám biztosan ösztönző hatással lesz, hogy továbbra is nagy lelkesedéssel és odaadással csináljam.
Jasmina Tatić munkáját a jelek szerint mindenütt megbecsülik. Pénteken például Valjevóban hazai férfimeccset vezetett, szombaton Újvidéken női mérkőzésen, vasárnap este Zágrábban adriai ligás meccsen működött közre, holnap pedig már a belga Charleroi-ban lesz az Eurokupa találkozóján.
