Az elcsigázottság és az álmatlanság vastag, sűrűn ráncolt fátyla sem tudta eltakarni az időnkénti csillogást a szemekben. Az előző nap nehéz éjszakája után, amely a minden lehető cím védője, a francia válogatott elleni parádés győzelemről és a halálcsoportnak nevezett kvartettben megszerzett második helyről marad emlékezetes, a magyar csapat tagjai csak addig ültek úgy az újvidéki Park Szálló különtermének puha székeiben, mintha onnan soha fel sem akarnának kelni, bármivel is csalogatnák vagy édesgetnék őket, amíg sorra nem kerültek, hogy nyilatkozzanak. Amint azonban megkapták a szót, határozottság és elszántság tört fel jó kedvvel a lélek mélyéből, a szemek pedig azt a tüzet szórták, amit a már túlélt három meccs idején és után is. Nem tervezhetett, rendkívüli sajtóértekezlet volt, hisz ki hívhatta volna előre oda a sajtót, amikor senki sem tudta, megmászható-e egyáltalán az oroszok, spanyolok és franciák – csupa kézilabda-nagyhatalom! – képezte első akadály.
A szép siker egy hangos, szinte önfeledt hangulatot kívánt volna, ám egy halk, kimért, inkább kellemes, mint ünnepi beszámolót kaptunk, tekintettel a tegnaptól következett további három nehéz meccsre, hisz – így vélte a gárda és a csapatvezetés – aki eddig már eljutott, ne álljon meg, csinálja tovább, és ha a lendület elviszi, fusson el akár a döntőig is.
Mocsai Lajos kapitányt, aki immár összesen 14 évet töltött a női, illetve a férfiválogatott élén, arról faggattam, hogyan érezte át, hogy csapata mindhárom csoportmeccset hátrányból mentette.
– Nem lehet kiragadni tényként azt, hogy hármat fordítottunk hátrányból. Közben vezettünk is a meccseken, vissza is estünk, de a végén mi voltunk a jobbak. Egyenlő vagy hasonló erejű csapatok esetében mindig (vagy legalább az esetek két harmadában) a végjáték dönt. Így van ez már évek óta, s a nagy meccsek tulajdonképpen a végjátékról szólnak. Az pedig, hogy sikerült, azt jelenti, hogy nagyon küzdőképes, 60 percen át azonos erejű bevetéssel játszó csapatunk van.
Fazekas Nándor a kapuból így látta a bravúrok perceit:
– A csapat igazán kitett magáért. Az Eb előtt sokan egy fillért sem tettek volna ránk ebben a halálcsoportban. Mindenképpen jó teljesítmény volt a miénk, és nagyon bízom benne, hogy a folyatásban is hozzuk ezt a formát.
Volt, akinek szemet szúrt, hogy a magyar csapat világsztárok nélkül is parádésan játszik. Mocsai így látja:
– A sztárok nem születnek, azokat nevelik. Nálunk viszont a klubokban és a válogatottnál is megfelelő szintű szakmai munka folyik, ám semmi garancia nincs arra, hogy külön képességű és kitűnő játékos bukkan fel. Ezzel szemben van egy egységes és sikerekre képes csapatunk.
Fazekas:
– Világsztárunk, igaz, nincs, de van a csapat, amelynek minden nevét csupa nagybetűkkel kell írni. Minden pillanatban mindenki ki tudja adni magából a kötelezőnél többet, így szerintem sokkal fontosabb, hogy nincs egyetlen gyönge láncszemünk sem. Nagyon együtt vagyunk, és nemcsak a győzelmek, hanem a vereség után is. Remélem, ez nem egy Eb-re, hanem hosszú távra szól.
Az Európa-bajnokság eddigi menete azt mutatta, hogy ez a torna a meglepetésekről szól. Mocsai:
– Annyi sorban a meglepetés, hogy inkább az a kérdés, melyik nem az. Több meccs és ezzel a továbbjutás is az utolsó másodpercekben dőlt el, olyan gárdák maradtak le, mint a csehek vagy az oroszok, amit kevesen vártak. A legnagyobb meglepetés talán mégis a miénk.
Fazekas ugyanerről:
– Ki gondolhatta volna, hogy a franciák és a dánok pont nélkül mennek a második körbe, s hogy lemaradnak az oroszok, a csehek és akár a norvégok is? A nagyok talán nem készültek fel rendesen, vagy fáradtak, esetleg a kicsik jobban meg akarták magukat mutatni? Mi például a folytatásban nem száz, hanem százötven százalékot szándékozunk nyújtani.
Újvidék máris annak a városnak az emlékét idézi majd magyar kézilabdaberkekben, bárhogy is ér majd véget az Eb, ahol siker született. Fazekas kapus nem panaszkodhat a városra.
– Újvidékből eddig keveset láttunk, csak a szálló környékén levő kávézókba járunk ki összetartozva. A szálloda is csodálatos, az étkezés is rendben van, tehát a csapat egyelőre mindennel elégedett.
Mocsai kapitány azért egy dolgot megemlít:
– Kicsit megdöbbentett, hogy a hazai szurkolók az oroszok elleni meccsen egyként a rivális mögé sorakoztak fel. Gondolom, ez történelmi hagyaték lehet, hogy úgy szurkoltak az oroszoknak. Szeretném viszont látni az itteni magyarok hatékony támogatását, mert ebből és társaságukból még semmit sem tapasztaltam.
