A tenisz rendkívül furcsa sport. Versenyrendszere olyannyira különbözik a többitől, hogy csak a golffal mérhető össze, az egyes tornákon pedig gyakorlatilag minden résztvevő egyforma eséllyel kezd. Bárkinek, ha egyszer már eljutott odáig, hogy jogot szerezhet a legjobbakkal versengeni, megadatott a lehetőség, hogy milliomos legyen és dicsőséget is szerezzen.
Viszont sokkal nehezebb felverekedni az élmezőnybe, hisz nem létezik országonkénti létszámkorlátozás, mint például az úszásban és atlétikában, ahol egy versenyen egy országból csak 2-3 sportló rajtolhat, és mint azt a teniszezők utólag kiderítik, a meglehetősen objektív és szigorúan betartott pontozási rendszer miatt, az élen még nehezebb megmaradni.
Novak Đoković évekkel ezelőtt kitűzte magának a célokat, s azután rögös utat járt meg ahhoz, hogy meg is valósítsa őket. A tehetsége, munkaszokásai és egyebek semmilyen garanciát sem jelentettek, s előbb kisebb eredményekkel kellett megközelíteni az élvonalat, azután időnkénti nagyobb sikerekkel bejutni az első tízbe. Mindent összegezve, Đoković meglehetősen gyorsan jutott el a ranglista harmadik helyéig, ott azonban három évet töltött, s nem vitás, hogy időnként arra gondolt, nem mozdul onnan felfelé már soha. Sok tapasztalatot kellett begyűjteni ahhoz, hogy játéka és az eredmények állandósuljanak. S amikor már folyamatosan le tudta győzni a legnehezebb riválisokat is, tavaly megnyílt előtte a csúcsra vezető út. Július 3-án, a wimbledoni torna megnyerését követően fel is ült a képzeletbeli trónra, s tegnapelőtt, immár ötödik nagy serlege után, megkezdte 31. hetét is a karaván élén.
A teniszben végül is nem a maratoni, erőt őrlő csaták a legnehezebbek, azokat elég könnyű gyorsan, napokon belül kipihenni, hanem az, hogy nincs egy csúcs, ami után a játékos azt mondhatja, többet nem nyerhetek. Hétről hétre kell bizonyítani, minden egyes elveszített meccs egyben a sportág koronájának elveszítését is jelentheti. Hiába mondják az élteniszezők, hogy oda sem figyelnek a ranglistára, hogy számukra csak a következő meccs a fontos, és a tornagyőzelmek, különösen a nagy tornák trófeái. Ez nem igaz, nagyon is jól tudják, hogy melyik tornán mit kell teljesíteni, hogy haladjanak, vagy éppenséggel ne essenek vissza. Ennél már csak a tornadíjak érdeklik őket kifejezettebben, a szponzori szerződések, és a tornaszervezők részéről az asztal alatt kifizetett rajtpénz.
A teniszben egyre inkább növekedő versenydíjak lehetővé tették, hogy a mai játékosok a kereseti listán rövid idő alatt lekörözzék az egykori bajnokokat. Novak Đoković így már a negyedik helyen áll, a sportágban csak Roger Federer, Rafael Nadal és Pete Sampras keresett többet. Ahogy azonban az idény elindult, Novak már 2012 végéig Samprast is elhagyhatja.
Nos, a fentiekből adódik, hogy teniszezőként nagyon gyorsan sok pénzt lehet keresni, másrészt a teniszezők sikerei külön elismerésekre is előnyösek. Borg, McEnroe, Becker, Sampras, Agassi, Szeles, Graf, Navratilova, a Williams nővérek, Federer és Nadal is például legjobb éveikben, a hihetetlenül erős mezőny ellenére, könnyűszerrel lettek a világ legjobb sportolói is.
Adódik továbbá, hogy a sportág nagyjai előtt, s itt Đoković sem kivétel, két lehetséges út áll. Az első, minél rövidebb idő alatt sok pénzt keresni, azután pedig időben, még mielőtt a szervezet riadót fújó módon el kezdene tiltakozni a határtalan erőfeszítésekre, lelépni és élvezni a jómódot. Az egyedüli gond ebben, hogy a 3. vagy 4. életévtől csak a teniszt ismerő sportolók zöme a visszavonulás után nem tud mit kezdeni magával, hisz semmi más munkára nem képesek. Pontosan ezért találta ki az ATP és a WTA a legendák tornasorozatát, amelyeken a múlt bajnokai elevenítik fel a múltat, közben némi aprópénzt is inkasszálhatnak. A másik út a dicsőséghez vezet. S az benne a jó, hogy ez nem zárja ki a jó keresetet is. Az egyetlen gond, hogy senki pályafutása nem tart örökké, csak egy sérülés például minden tervet és számítást keresztül húzhat. A jelek szerint Đoković az utóbbi lehetőséget választja. Már 2011-ben jól meg tudta választani a tornákat. Ő játszotta a legkevesebb versenyt, mégis a legtöbb serleget vitte el és a legtöbb pénzt is kereste. Nagyot téved, ha 2012-ben másként dönt. A karrierre nézve óriási hiba lenne, holmi hazaszeretetből kiindulva, erőltetni a Davis-kupát. Egyszer már megnyerte, és lesz rá ideje még egyszer vagy többször is megpróbálni, amikor már nem ő áll az egyéni lista élén. Más az eset a belgrádi tornával, amely ugyan egészen kis verseny, s amelyen se sok pénzt, se sok pontot nem lehet keresni, viszont a versenynaptárban ott van a salakos idény kezdetén, s edzésnek is megteszi a madridi, római és párizsi tornák előtt. Persze, csak abban az esetben, ha Novak idén nem a Monte Carló-i tornát választja. Ha igen, akkor Belgrádot ejtenie kell. Azért, mert neki az elsődleges idei két célja csakis a Roland Garros és a londoni olimpia lehetnek. Még a párizsi serleg, és az olimpiai egyéni aranyérem hiányzik neki a legjelentősebb trófeák közül, amelyek nélkül nem teljes a pályafutás. Lám, a nyílt tenisz korszakában a férfiaknál csak Laver, Agassi, Federer és Nadal nyerte meg az összes nagy tornát. Samprasnak Párizs, Lendlnek meg London hiányzik a teljes dicsőséghez. Đoković ezért az idén szerintem így válogathatna: Melbourne után az egyik amerikai 1000-es tornára (Indian Wells vagy Miami), az egyik salakos 1000-es tornára (Monte-Carlo, Madrid, Róma), a Roland Garrosra, Wimbledonra, az olimpiára és a US Openre összpontosíthatna. Nem kevés meccs, de erőbevetés szerint a hét diadal könnyeben kivitelezhető, mint a tavalyi év tíz elsősége ugyanebben az időszakban, az Aranyslam (négy nagy torna+olimpia) pedig, amivel a férfimezőnyben egyedülálló lenne, bőven kárpótolná az egy vagy kétmillió dolláros kiesést. Annál is inkább, mert utóbb biztosan növekedne a reklámpénz, így a kecske is jóllakna, és a káposzta is megmaradna.
Hogy ebbe Federernek, Nadalnak és még vagy tíz teniszezőnek beleszólása lehet? Természetesen. Különben nem lenne sem érdekes, sem pedig értékes.
