Mint ahogyan az egész világon ugyanazokat a vicceket mesélik, csak más és más hősökkel és szereplőkkel, ugyanúgy a népek bölcsei ugyanazokat az igazságokat fedezték fel, amelyekből közmondások lettek. Ezek ugyan másként hangzanak, de a lényeg ugyanaz. Például a korán kelő aznap mindenütt állítólag nagyon jól jár.
Vannak azonban kivételek is. Jó ideig például nem tudtam elfogadni, hogy a szlávoknál szinte fatalista módon amilyen a reggel, olyan az egész nap is, míg nálunk egészen óvatos módon csak nyugtával illik dicsérni a napot.
Ha a szláv bölcs szerint járok el, akkor azt gondolhatom, hogy Szerbia röplabda-válogatottai, noha tavaly mindkettő Európa-bajnok volt, s előkelő helyezést jegyez a világranglistákon, nem jutnak ki a londoni olimpiára. Ha viszont a magyar bölcsnek hiszek, akkor még van esély, hisz egy másik, de nagyon idevágó mondás szerint nem baj, ha a kezdet nem is egészen jó, hisz a végén csattan az ostor.
A sportban azonban a közmondások általában nem mutatkoznak perdöntőnek. Nyer az is, aki jól rajtolt, és előnyét végig megőrzi, vagy győz az is, aki a hajrában áll a feladat magaslatán, és a maga javára fordítja a vesztesnek látszó csatát.
Vajon mi lesz a szerbiai röplabda-válogatottakkal? Kijutnak-e az olimpiára, hisz nem vitás, hogy ott lenne a férfi- és a női csapatnak is a helye. Ebben a sportban azonban rendkívül nehéz és kegyetlen a selejtezés rendszere. Van ugyan lehetőség a javításra, hisz a selejtező több lépcsőből áll, viszont a mezőny annyira erős és olyannyira Európa-ellenes, hogy a szerb csapatok egészen kényelmesen lemaradhatnak. Mivel Nagy-Britannia a házigazda, eleve helyen van, és azt az európai kvótából kapja. A nőknél így megeshet, hogy – a briteket nem számolva – csak három európai jut ki Londonba.
Ehhez párosul a szerbiai válogatott körüli történések furcsasága. A női világkupán, amely az első selejtező volt, Szerbia tartalékos csapattal játszott, és le is maradt. Ugyancsak tartalékos a csapat az éppen folyó kontinentális selejtezőn, és nincs is vízum. Marad az interkontinentális selejtező, amelyen talán teljes lesz a gárda, ott azonban már nincs hibalehetőség, egyetlen vereség is búcsút jelenthet. Még furcsább a férfiválogatott esete. A világkupán gyöngén játszottak, és lemaradtak. Azután, csak néhány héttel a kontinentális selejtező előtt Ivan Miljković csapatkapitány bejelentette, hogy visszavonul. Nem a sportból, hanem csak a válogatottból. Megérthető, hisz már 15 éve válogatott, és valószínűleg egyre inkább nehezére esik neki a kimerítő klubidény után – ami előnyt élvez, hisz ott keresi meg a kenyerét – még a válogatottban is játszani. Így visszavonulni azonban nem szokás, lehetett volna másként is. Például még tavaly, a megnyert Eb után. Vagy pedig megpróbál kijutni Londonba, és azután lép le.
Nagyon reménykedni a szurkolónak tehát nem illene, de eleve feladni sem a reményt. Hisz minden népnél egyforma a mondás: az nevet, aki utoljára nevet.
