A történet tulajdonképpen nem az új kapitányról, Siniša Mihajlovićról szól, hanem egy érthetetlen gyakorlatról, amely során a hazai fociszövetség minden új kapitányt az egekig magasztal, asszisztál minden döntésükhöz, majd az első balsikerek után könyörtelenül kirúg. De azért talán itt legyen először megemlítve, hogy az új kapitány csak öt nap alatt máris annyi vereséget szenvedett, mint 5 éve a megszégyenített, kigúnyolt és elüldözött baszk Javier Clemente.
Úgy kezdődött, hogy a kapitány kitalálhatta, hogy a csapat egysége erősítésének céljából megköveteli a himnusz énekelését a meccsek előtt. A szövetség közbeszólhatott volna, és lebeszélhette volna szándékáról, de nem tette. Amivel elindított egy – ismerve a helyi szokásokat – beláthatatlan következményekkel is járható folyamatot.
Azzal folytatódott, hogy a kapitány viselkedési kódexet íratott alá a focistákkal, aminek része a himnusz kötelező énekelése is. A bosnyák Adem Ljajić ezt alá is írta, majd meggondolta magát, és nem énekelt. A kapitány állta a szavát, és Ljajićot kizárta a válogatottból.
Ami a jogi részét illeti, a 20 éves focista hibázott, amikor aláírta a feltehetően el sem olvasott kódexet, kérdés viszont, hogy a kapitánynak egyáltalán jogában állt-e bármit is aláíratni a focistákkal. Emberi jogot sértő ugyanis olyan követelményeket támasztani, amelyeknek semmi közük a felvállalt munkához, ez esetben a focihoz. Az érzékeltetés kedvéért: süketnéma személy például nem is lehetne szerb válogatott. Ljajić vagy tud focizni, és megérdemli a válogatottságot, vagy pedig nem. Egyik esetben sem lehet perdöntő, hogy énekel-e. Elvégre az alkotmány egyetlen helyzetben sem irányozza elő a himnusz kötelező énekelését.
Ami a csapat egységét és ebből fakadó eredményességét illeti, a dolog megint csak vitatott. Példa lehet erre a spanyol fociválogatott, amely nem is énekelheti a himnuszt, mert a spanyolnak nincs szövege, mégis világ- és Európa-bajnok. A csapat egységéről máris mond egyet-mást az a tény is, hogy egyetlen focista sem állt ki Ljajić mellett.
A himnuszokkal továbbá rendre az a gond, hogy szövegeik nem a mai világnak és még véletlenül sem multinacionális közösségek számára íródtak, hanem a nemzeti ébredés romantikus korszakának a szüleményei, így szinte mindegyikben ott az Isten, a király, a föld és a nemzet. Tessék elképzelni, hogy mekkora lelkesedéssel énekelnék a himnuszt a spanyol válogatottban a katalán, baszk stb. focisták, ha annak lenne szövege, s a spanyol földről és nemzetről szólna, és azt állítaná, hogy Isten csak a spanyol királyt és népet lesz hajlandó megmenteni, a kisebbségekre pedig, bármekkora a létszámuk, oda sem figyel. Különben is: a szülőhazát csak énekelve lehet tisztelni és szeretni? Meg kényszerből?
Még Milovan Đorić, a szerb fociban a magát legszerbebbnek tartó vezető is elismeri, hogy nem volt semmi szükség a konfliktusos helyzetre. Hozzátennénk, hogy a kapitány, aki mellesleg annak idején maga sem énekelte a himnuszt, nem nyilatkozott arról, mi lesz, ha senki sem akar énekelni, és arról sem, hogyan kerülhet vissza Ljajić a válogatottba. Megszégyenítve odaáll a kapitány és az egész csapat elé, egymaga elénekeli a teljes himnuszt, s máris kifuthat a gyepre?
