Novak Đoković két alapon is tipikus példaként említhető. Az első, hogyan kell a kivételes tehetséget határtalan szorgalommal és kitartással párosítani, és így a szakmában a csúcsra jutni, a másik pedig, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeni annak, aki nem a legmegfelelőbb időben találja magát a megfelelő helyen.
Az elsőre külön magyarázat nem is kell. Novakról, ugyanúgy mint annak idején Szeles Mónikáról, már iskolás kora előtt megállapították, hogy tenisztehetséggel áldották meg, s már akkor világos volt, hogy rendkívül komolyan veszi a gyerek, ha feladatot állítanak elébe, s hogy rendkívüli szorgalommal tudja csinálni a legkeményebb edzést is. Ez így együtt, feltéve, ha kamaszkorban nem áll be nagy változás, egy pazar pályafutást vetített előre. A másik az, ami az ő igazi története, s aminek az utóbbi években valamennyien tanúi lehettünk.
Ha már egyszer példának vettük, maradjunk Szeles Mónikánál. Ő is tehetséges volt, szorgalmas és fogékony, itt tehát teljes az egybeesés. Csakhogy Mónika gyorsabban haladt. Első tornája és első Grand Slam-titulusa között alig másfél év telt el, s további kilenc hónapra rá már világelsőként ünnepelhettük. Nem mondható, hogy konkurencia nélkül jutott a csúcsra, viszont csak egy igazán méltó riválisa volt az oda vezető úton Steffi Graf személyében, a többiek, Arantxa Sánchez, Martina Navratilova, Jana Novotna, Gabriela Sabatini stb. már nem szólhattak bele. Martina pályafutása már leáldozóban volt, Arantxa, Jana és Gabi pedig csak jó játékosok voltak, mégsem valódi klasszisok. Martina az volt Mónikának, mint Federernek Agassi, Arantxáék pedig mint a svájcinak Hewitt, Ferrero, Moyà, Szafin…
Vagyis: a múlt század 90-es éveinek vége felé felhagyott már a játékkal Kafelnyikov, Edberg, Courier és Chang, korosodott már Sampras, Agassi és Kuerten, az élre pedig Moyà, Szafin, Hewitt, Ferrero és Roddick pályáztak. Ebben a korszakban jelentkezett egy tehetséges és rettenetesen szégyellős svájci fiú, aki aratott az ifitornákon. Roger Federernek hívták, s ki tudja, mire viszi, ha nem fut össze egy szlovák származású lánnyal, Miroslava Vavrineccel, aki korán felhagyott a tenisszel, s aki Rogerben nemcsak eszményi férjet vélt felfedezni, hanem egy sikeres projektumot is meglátott benne. Ő tervezett meg mindent Roger életében, ő gyűjtötte össze a stábot, s ismeretségük harmadik évében Federer már Wimbledon bajnoka lett, egy évre rá pedig a tenisz megkérdőjelezhetetlen királya is.
Amikor a Federer-terv kivitelezése már javában folyt, Mallorca szigetén megjelent egy kölyök. Sportos családból származott, hisz nagybácsija a Barcelona sztárfocistája volt, s eszményképnek ott volt a helybeli születésű Carlos Moyà. E kölyök, Rafael Nadal, egy családi projektum terméke. Az ő pályafutását is segítők csapata egyengette, s habár gyorsan nevet szerzett, jó ideig csak a salakon vette át a hatalmat. Federer uralmát nem veszélyeztette, s mintha az örökös másodikkal is elégedett lett volna a Roland Garros uralmával együtt.
Két évvel később még egy kölyök lépett színre. Váratlan helyen, az elmaradott és a nemzetközi téren elmarasztalt Szerbiából, de kiváló ajánlólevéllel, hisz Nikola Pilićnél tanult. Novak Đoković 2006-ban már tornát nyert, hét mérföldes léptekkel haladt a ranglistán, 2007-ben már harmadik, 2008-ban pedig az Australian Open bajnoka. S ott meg is rekedt. A Federer, Nadal, Đoković sorrend örökösnek és megváltoztathatatlannak látszott. A rendet a spanyol borította fel, amikor váratlan és páratlan fejlődéssel füvön is aratni kezdett. Előbb Wimbledonban kényszerítette térdre a svájcit, akit időközben Novak is kétszer megvert betonon, majd elnyerte előle az olimpiai aranyat. Ezzel Novaknak is szolgálatot tett, utat mutatott neki. Az elmélet nagyszerű volt, a kivitelezés viszont pokolian nehéznek bizonyult. Amit Federer riválisok nélkül ért el, Nadal pedig csak egy igazi ász utolérésével, Novak csak akkor tehette volna meg, ha egyszerre két király koronáját dönti le. Nem a legjobb időben találta magát a megfelelő helyen. Novak már nagyszerű és céltudatos teniszező volt, de még messze az állandóságtól, a kifogástalan erőnléttől és a dagadó önbizalomtól. Négy éven át edződött a ranglista harmadik helyén, s közben azzal is meg kellett birkóznia, hogy folytonosan elvitatják tőle a trónkövetelői rangot, s mindenütt inkább teniszbohócnak tartják, aki néha azért nagyon jól játszhat. Nem mellékes, hogy a bohóci szerepkörhöz és hírnévhez maga is jelentősen hozzájárult, s még csak tetőzte az egészet a magától adódó Joker (Djoker) becenév, amivel senkit sem parancsolhatott komolyságra.
Novak azonban lassan megtanulta a leckét. Ő is családi vállalkozás lett, annak persze a nehezebb és körülményesebb változata, és erős stábot épített ki maga köré, amely ért a munkához. Tavaly decemberben a Davis-kupáért elismerést érdemelt, de senki sem tudta megjósolni, hogy az volt a kezdete annak a parádés menetelésnek, amit Novak 2011-ben mutatott be. Nagy hátrányból indult, hétről hétre közeledett Federerhez és Nadalhoz, nemcsak az egyiket verte tornánként, hanem egyszerre mindkettőt, ahol csak találkoztak. Hat hónapra volt szüksége így is, hogy mindkét (immár volt) teniszirályt maga mögé szorítsa – hisz azok sem teljesítettek rosszul –, és bohócból uralkodóvá legyen.
Novak megelőzte két híres ellenfelét, de nem ütötte ki őket a nyeregből. Federer már csak nehezen, de Nadal még visszavághat. Jobban mondva, mivel csak egy évvel idősebb Đokovićnál, mindent megtesz majd, hogy például jövőre, amikor a szerb rengeteg pontot és serleget véd, visszavegye a koronát. Novak tudatában van ennek. A wimbledoni győzelem mámorában sem feledkezett meg arról, hogy milyen nehéz volt feljutni a csúcsra, s hogy nemcsak nehéz lesz ott maradni, de örökösen úgysem maradhat ott. Ahogyan Samprast Federer, a svájcit Nadal, a spanyolt pedig Đoković váltotta, ugyanúgy jönnek majd az új trónkövetelők. Néhány nevet már említhetnénk is, de az előbbi példákból okulva kimondhatjuk: két-három évig a Novak–Nadal-uralom a legvalószínűbb, egészen addig, amíg a tehetséges és szorgalmas fiatalok közül valaki el nem éri azt az állandó jó teljesítményt, amit Novak tavasszal mutatott. Ekkor már sem a spanyol, sem pedig a szerb nem állíthatja meg a történelem kerekét. Máshol, máskor és remélhetőleg színvonalasabb módon ünnepelnek majd, mint hétfőn este Belgrádban.
