Minden árnyalatot nélkülöző, maximális mértékben fekete-fehér tv-nyilatkozatában, amikor Novak Đokovićra terelődött a szó – más témákban sem különb – fenntartás nélkül mondta ki, hogy a világelső nem élvezi ugyanazt a támogatást és megértést a tenisz nemzetközi struktúráitól, mint Federer és Nadal, de még mint Murray sem. Szerinte ugyanez az eset a nemzetközi médiával is, és, természetesen, a tornákra járó szurkolók nagy részével is, akik azonnal ódákat zengenek a másik háromról, azok legkisebb sikerei kapcsán, míg Novak legfényesebb győzelmeit is visszafogottan, kellő elismerés nélkül, esetenként pedig ellenségesen fogadják.
Hogy miért? Mert Novak nem titkolja, hogy hova valósi, azt sem, hogy hazaszerető, és mert nyilatkozataiban támogatja hazája Koszovó-politikáját, ami a nyugati világban érthetetlen és elrettentő.
A jó ég tudja, hogy Obradović miért keverte bele Đoković idényének elemzésébe a napi politikát. Csak azért, mert annak a politikának az egyik legismertebb arca, a külügyminiszter lett a Szerb Tenisz-szövetség elnöke? Vagy pedig azért, mert azzal a politikával mindent, még a sportot és az eredményeket, tehát a sikerek és balsikerek okát is, meg lehet magyarázni?
Kijelentem itt, hogy Novak Đoković nem azért lett a világ első számú teniszezője, mert családi gyökerei Koszovóba vezethetők vissza. Azért sem, mert támogatja az állam politikáját. És a bár megfoghatatlan, de az oly szeretettel emlegetett csak azért is révén sem, hogy megmutassa az őt nem kedvelőknek, de mindenekelőtt a sikereket éveken át kisajátító Federernek és Nadalnak, hogy ki az úr a háznál.
Đokovićtól – és persze Obradovićtól – senki sem vitatja el a politikai avanzsáltság jogát. Mint az ország bármelyik polgárának, nekik is joguk van felsorakozni valamelyik fél mögé. Mellesleg Đoković igazából ezt nem teszi. Valószínű, hogy irtózik a politikusok vállveregetésétől, de néha el kell játszani a nem kívánt szerepet is. Elvégre – ezt ugyan meg sem tenné – nem mondhat olyat, hogy nem érdeklik a honfitársai és azok ilyen vagy olyan bajai, de még a véleményük sem.
Đoković, ebben megegyezhetünk, azért lett a világ első számú teniszezője – szándékosan nem mondom, hogy a legjobbja, mert erről tényleg lehetne vitatkozni – mert volt hozzá tehetsége, a családja támogatta és mert hajlandó volt vállalni a rengeteg edzést, ami nélkül semmire sem vitte volna. És ezek a tényezők eszményi egysége 2011-ben az élre juttatta. Nem ő játszik a legszebben, de fél éven át senki sem tudta legyőzni, ami teniszben a fehér hollónál is ritkább eset. A győzelmek és serlegek ellenére azonban megmaradt annak a bohóckodó komolytalan kölyöknek, aki a pályafutása kezdetén volt, s amiben különbözött akkor a többiektől, főleg a csendes, visszafogott és halálosan komoly Federertől és Nadaltól. A teniszvilág pedig, erről olvasni lehetett év közben, királyként tisztelné, nem pedig udvari bolondként. Sportszerűség, a legyőzöttek iránti nagylelkűség és megértés az, amit látni és hallani akartak tőle azok, akik pártatlanok vagy mások szurkolói. Semmi konfliktus, őrjöngő ünneplés és fölényeskedés.
Novak Đokovićnak tehát még tanulnia kell. Például azt, hogyan maradjon méltóságteljes a ritka vereségekben. Mert, ha ezt a csendes diplomáciát nem sajátítja el, jövőre még nagyobb ellenségeskedés vár rá. Különösen, ha nem tudja majd megismételni az idei sikerek nagyobb részét és esetleg lecsúszik a ranglista első helyéről.
Azzal a bosszús mozdulatával, amikor „ott egye meg a fene” módjára messze a pályán kívülre ütötte a labdát a Ferrer elleni meccs zárásán, biztosan nem szerzett királyi méltóságot. Azzal pedig, hogy nem gondolt a közmondásra, mi szerint minden jó, ha a vége jó, és az utóbbi két hónapban csúnyán elrontotta az évi benyomást, inkább nagy gondba ejtette a szurkolóit, ellenzékét pedig diadaltáncra szólította fel.
Szerintem Novak Đoković jövőre, ha okosan osztja be a tornatervét, ha alaposan felkészül, és nem csinál akkora butaságot, mint az argentinok elleni mérkőzés vállalása volt, kényelmesen ott maradhat az első helyen. Újra nyerheti a tornákat, és olimpiai bajnok is lehet, hisz három nagy riválisa, bármit is mondanak és tesznek, nem heverik ki egykönnyen az idei háttérbe szorítottságot. Nadal egyrészt maga is sérülékeny, másrészt nem tagadhatja a Novak-fóbiáját. Murray lelkileg még ingatagabb, Federer pedig csak önmagát ámítja, ha azt hiszi, hogy még egy évvel idősebben, ha a három riválisa egészséges és harcképes lesz, újra sorra verheti őket, és újra világelső lehet.
Mondhatni, Đoković fejében van a rejtély kulcsa. Ha még okosabb lesz mint 2011-ben volt, semmi akadálya a királysága folytatásának. Lehetne még néhány szép esztendeje, mielőtt megjelenik egy új nemzedék, amely majd úgy bánik el vele, mint ő a svájcival és a spanyollal. Azután pedig, ha kedve tartja, beállhat akár politikusnak is. Elvégre az oroszok úgy gondolják, hogy ő az egyetlen, aki Putyinnál is népszerűbb.
