A világirodalom és a filmipar (meg sok minden más) egyik kedvenc műfaja a „Mi lett volna, ha…” témájának örökös feldolgozása. A végtelen lehetőségek választéka az élet bármelyik területére felhasználható, elsősorban a legfontosabb történelmi események és a legbefolyásosabb egyének kapcsán, s az ember esetenként azon kapja magát, hogy nem tudja eldönteni, valóban az a jó, ahogyan történt, és hogy nem az történt, ami tulajdonképpen könnyen megeshetett volna, és ami nemritkán egészen más irányba terelte volna milliók sorsát és életét, vagy pedig érdekes lenne tudni, hogyan is nézett volna ki, ha az élet váratlan fordulatot vesz. A sportban felsorolható rengeteg ilyen eset szerencsére nem rejti vagy bontakoztatja ki a tragikus történések sorát, csupán egyik-másik sportolót vagy teljes csapatot és természetesen a szurkolók ezreit dönti gyászba, jobbik esetben pedig álmodozásra készteti.
Vegyük példának 1954. július 4-ét, amikor Bernben egy focimeccset játszottak. Nem akármilyet, hisz két nemzet tagjai szinte egyként figyeltek oda, és szorítottak a legjobb fociművészeknek. A magyarok sajnos kikaptak, a németek első vb-címüket nyerték, és azóta is eldönthetetlen, mi lett volna, ha nincs az a végtelenül nagy pech, hogy Puskás Ferenc épp aznap nem harcképes. Mert ha az imádott és istenített Öcsi nem lett volna sérült, valószínűleg a magyarok nyernek. Vagy mégsem?
Vagy lapozzunk vissza 1993. április 30-ára. Aznap Hamburgban a Rothenbaum stadionban egy női teniszmeccset játszottak. Az a negyeddöntő semmiképpen sem volt történelmi, viszont az elborult elméjű Graf-szurkoló, Günter Parche cselekedete, Szeles Mónika megkéselése, nemcsak egy karriert tört ketté, hanem alapjában átírta a tenisz történetét, és soha nem tudhatjuk meg, hogy az abban a pillanatban még csak 19 éves, de már 8 Grand Slam-trófeánál tartó Szeles meddig juthatott volna, és vajon Margaret Court helyett ma ő lenne-e az, akit a nagy titulusok száma tekintetében Novak Đoković üldözne.
A napokban kisorsolták a párizsi olimpia kosárlabdatornájának csoportbeosztását. Szerbia egy négyesbe került az USA-val, amellyel a múltban sok, túlnyomó többséggel amerikai zárt meccset vívott. Ennek kapcsán jutott nemcsak nekem, hanem másnak is az eszébe 1992. augusztus 8., amikor a barcelonai olimpia döntőjében az előző politikai események miatt az első és egyetlen amerikai Dream Team nem azzal az ellenféllel játszott, akivel valamilyen sporttörténelmi igazság szerint játszani kellett volna. Jugoszlávia volt akkor a legerősebb, és látható lehetett volna, hogy a híres profik valóban annyira jók-e, mint azt a legtöbben hitték. Az ország véres háborúban esett szét, Amerika legnagyobb riválisa pedig soha nem kaphatott alkalmat.
