Jó néhány sakkolimpiáról és két nyári olimpiai játékokról volt szerencsém tudósítani a lapot, átérezni ennek az élsportolók számára mindenképpen legvonzóbb világtalálkozónak a varázsát. Az 1960-as római játékokra szeptember elsején, újságírói tevékenységem kezdetének pontosan a 10. évfordulóján érkeztem. A Magyar Szó hivatalosan benevezett tudósítója Hugo Rusevljan szerkesztő volt, én egy turistacsoporttal utaztam 8 napra, s csak meghatározott eseményekre – nem a legjobbakra – kaptam belépőjegyet. Éppen ebből adódott az első és felejthetetlen élményem. A stadionoktól elég messze helyeztek el bennünket, és mivel egy óra múlva kezdődött a döntő fontosságú magyar–jugoszláv vízilabda-mérkőzés, otthagytam csapot-papot, és irány az úszóstadion. Amíg odafelé buszoztam, volt időm jól begyakorolni, hogyan mondom el és bizonyítom a sajtópáholy bejáratánál álló hivatalos személynek, hogy jugoszláv sportújságíró vagyok, erről a meccsről tudósítanom kell, de csak most érkeztem, és nincs még meg a hivatalos tudósítói belépőm. Ennek bizonyítására kezembe vettem az útlevelem, és még el sem kezdtem magyarázkodni, udvariasan intett, hogy mehetek. A kollégáktól tudtam meg, hogy külsőleg pontosan olyan a hivatalos tudósítók igazolványa, mint a mi útlevelünk. Ezután minden rendezvényre eljutottam, ami csak érdekelt…
Főleg az olimpiák legnépszerűbb sportágát, az atlétikát élveztem. Ott láttam a díszpáholyban Jesse Owenst, az 1936-os berlini olimpia háromszoros bajnokát, akinek a 100 méteres síkfutásban elért olimpiai rekordját (10,3) éppen akkor döntötte meg a német Armin Hary 10,2-vel. Nagy küzdelmeket, rekordokat, meglepetéseket látott a zsúfolásig megtelt stadion közönsége. Legélvezetesebb volt a kedvenccé vált sötét bőrű, bájos háromszoros bajnok, Wilma Rudolph szereplése. Úgy futott, mint egy gazella, méterekkel maga mögött hagyta a vetélytársait 100 és 200 méteren meg a váltóban is. De nemcsak az ő kecses mozdulataiban lehetett gyönyörködni, hanem a romániai Balázs Jolán magasugró (akit a románok kitartóan Jolanda Balasnak neveznek) egyedülálló teljesítményében is, hiszen ollózásos stílusban soha senki nem tudta még megközelíteni sem. Rómában 1,85 méterrel győzött, az ezüstérmes pedig csak 1,71-et ért el. Sőtér János edzőjének, a későbbi férjének és kitartó munkájának köszönhetően tovább szolgáltatta a világrekordokat – összesen tizennégyet –, az 1,91-et csak 10 év után tudták megdönteni, így végül a XX. század legjobb magasugrónőjének kiáltották ki.
A legnagyobb meglepetést az addig ismeretlen, 1,77 méter magas, mindössze 57 kilós Abebe Bikila etióp futó keltette fölényes győzelmével. Hailé Szelasszié császár testőre, négy gyermek édesapja mintegy 8 perccel megjavította a csehszlovák legenda, Emil Zátopek olimpiai rekordját. Mezítláb futotta végig a több mint 42 kilométeres távot. Ő az első afrikai olimpiai aranyérmes.
Túszdráma
MÜNCHEN, 1972
Az 1972-es müncheni olimpiára a szerkesztőség Szántó Zoltánt és engem nevezett be, ő kísérte az első felét, utána következtem én, amikor sajnálatos esemény szakította félbe a nemes vetélkedőt. Szeptember 5-én hajnalban puskaropogás riasztott fel bennünket, s néhányan azonnal a sajtóközpontba rohantunk. Ott láttuk belső felvételről, hogy a közelben levő izraeli pavilon teraszán sportolóknak kinéző két egyén gépfegyverrel a kezében le-föl sétálgat. Hogy az eseményeket minél közelebbről szemléljük, egy kollégával egészen a közelükbe merészkedtünk, és egy másik pavilon falához simulva lestük, mi történik. Sokáig semmi sem változott, csak néha-néha kikiabáltak valamit a zárva tartottakhoz. Visszasurrantunk a sajtóházba, és ott tudtuk meg: a Fekete Szeptember elnevezésű palesztin kommandósok sportruhába öltözve (s ezzel félrevezetve a belső őröket) átmásztak az olimpiai falu kerítésén, és betörtek az izraeli versenyzők szálláshelyére. A közelharcban kettőt megöltek, kilencet pedig túszul ejtettek. Vezetőik ultimátummal követelték az izraeli kormánytól kétszázharminckét arab politikai fogoly szabadlábra helyezését, azzal, hogy ha 9 óráig nem kapnak pozitív választ, kivégzik a fogva tartott izraeli sportolókat. Válasz viszont sehogy sem érkezett. Ezután 12-re, majd óránként megnövelve egészen 19 órára várták a végleges választ. Az izraeli kormány azonban nem fogadta el az ultimátumukat, és az olimpia félbe szakítását kérte. A német kormány is kapcsolatba lépett velük, és saját magukat, valamint más német polgárokat ajánlottak fel túszként. De a terroristák ezt sem fogadták el, s az volt a végső kérelmük, hogy garancia mellett külön repülőgéppel elutazhassanak a túszokkal együtt. El is távolították őket két helikopterrel az olimpiai faluból a repülőtérre. De a német hatóság cselhez folyamodott, és ott felkészületlen mesterlövészek támadták meg őket. A még élő kilenc túsz mind halálosan megsebesült, s rövid idő alatt meghalt, továbbá öt terrorista és egy rendőr is életét vesztette. Később még az izraeli titkosszolgálat három terroristát kivégzett, úgyhogy húsz áldozata lett ennek az embertelen terrortámadásnak. A versenyek egy napig szüneteltek. Többször is tanácskoztak, hogy folytassák-e, vagy nem. Végül Avery Brundage, a NOB elnöke, az olimpiai gyászülés után kijelentette, a gyász ellenére az olimpiát folytatni kell.
Ez a nap – amikor legalább három jelentést leadtam a szerkesztőségnek az események alakulásáról – mélyen az emlékezetembe vésődött. A másnapi folytatástól kezdve a versenyzők mindent megtettek ugyan, hogy feledtessék a történteket, de az olimpia szokásos hangulatára rányomta bélyegét a sajnálatos esemény. Ezért Fekete Olimpia néven került be a történelembe a müncheni. Így is történtek azonban felejthetetlen események, például Hegedűs Csaba birkózó megszerezte a magyarok 100. olimpiai aranyérmét. A példamutató vasöklű jugoszláv Mate Parlov megérdemelt aranyérem birtokába került, a másik aranyat kellemes meglepetésre a kézilabda-válogatott érdemelte ki, a nagy esélyes kosárlabdacsapat viszont csak 5. lett. A kosarazók döntőjében 51:50 arányú történelmi győzelmet aratott a szovjet válogatott a hosszú ideje verhetetlen amerikai zsonglőrök felett. 50:49-nél lefújták ugyan a bírók a meccset, az amerikaiak már ünnepeltek, de az időmérők jelezték, hogy van még 3 másodperc, és ez idő alatt, csodálatos támadással, Bjelov kosarával a Szovjetunió lett a bajnok. Az atléták is kitettek magukért két új világrekorddal és öt csúcsbeállítással. De a legnagyobb tapsot a százezernyi néző Abebe Bikilának szánta, amint értesült, hogy az a valaki, akit kerekesszékben tologatnak lent a futópálya szélén, nem más, mint a római olimpia mezítlábas hőse. Időközben ugyanis súlyos autóbalesetben az alsóteste teljesen béna maradt. Egy évvel később mindennek következtében 41 éves korában agyvérzésben elhunyt…
A világraszóló attrakciót Mark Spitz amerikai csodaúszó keltette. Amilyen versenyszámban csak fellépett (négy egyéniben és három váltóban), világcsúccsal aranyérmet szerzett. Mindennek szemlélője volt a mi tájainkról származó olimpiai bajnok, többszörös világcsúcstartó Johnny Weissmüller amerikai úszóbajnok, majd ismert filmszínész, a múlt század 30-as, 40-es éveiben készült Tarzan-filmek főhőse. Csodálta, méltatta az eredményeket, de kijelentette, hogy 40 év múltán egész biztosan ezek a rekordok is szinte nevetségessé válnak majd. Ez be is következett, többen is túlszárnyalták, de amit a 2004–2016 közötti olimpiák főhőse, az amerikai Michael Phelps – összesen 28 érmet, ebből 23 aranyat összegyűjtött – elért, bizonyára sokat kell majd várni, hogy valaki túlszárnyalja.
