Amikor egy asztaltársaságban felmerül az olimpia témája, és véletlenül kiderül, hogy az ott ülők közül valaki már járt ilyen játékokon, bizony nem ússza meg hosszadalmas élménybeszámoló nélkül. A részvétel egy ilyen eseményen – még szerény nézőként is – egész életre szóló kaland, olyasmi, amiről az unokáknak az esti mesével párhuzamosan mesélhetünk. Ritkaságszámba mennek azonban azok, akik nem egy, hanem négy olimpiát is megjártak, méghozzá nemcsak nézőként, hanem laptudósítóként. Ez azt jelenti, hogy testközelből beszélhetnek a sportolókkal, mielőtt az izzadságcseppjeik felszáradnak rajtuk a nehéz küzdelem után. Szántó Zoltán, lapunk nyugalmazott sportújságírója elmondhatja magáról, hogy négy olimpiáról tudósított, a vasfüggöny egyik és másik oldaláról egyaránt.
MÜNCHEN, 1972
Parlov és Hegedűs
– Ez volt az első olimpiám 1972-ben, mégpedig annak az első fele, ugyanis ketten tudósítottunk onnan, Piszár József szerkesztővel. A tragédia a második részben történt, amikor az izraeli sportolókat megölték. Én akkor már itthon voltam, Jóska tudósított arról.
Elsősorban a küzdősportokat néztem, azokról tudósítottam. Mate Parlov kitűnt a kötelek között, aranyérmet nyert, de a nagybecskereki Vujin is helytállt, harmadik lett. Hegedűs Csaba birkózó megszerezte a 100. magyar olimpiai aranyérmet. A szőnyeg mellett akkoriban még oda lehetett menni a versenyzők közelébe, most már, ugyebár, minden tiltva van, megközelíthetetlenek. Amikor az ölelésekből meg a magasba emelésekből kibontotta magát, hozzáfértem, hogy gratuláljak neki. Egy évvel korábban, a szófiai vb-n mindegyik ellenfelét tussal győzte le. Nemzetközi szinten a birkózók körében a Mr. Tus nevet kapta. Gratuláltam, ott mondták neki, hogy övé a 100. magyar aranyérem. Ennek persze nagyon örült…
MOSZKVA, 1980
Pista hiányzott a szőnyegről
– 1980-ban elküldtek a moszkvai olimpiára. Ezeket a játékokat több állam bojkottálta, ez volt az első tömeges, hidegháborús bojkott. Az amerikai elnök szólított fel rá, a szovjet katonák afganisztáni bevonulása miatt. A nyugati világ tehát bojkottálta a szovjeteket, nagyon megcsappant a résztvevők száma. Sok országban, köztük több európai államban is, ezzel nem értettek egyet, azok a sportolók, akik kimaradtak, nem alkothattak maradandót. Japán, Kanada és Kína számított komoly hiányzónak. A mieink két aranyat szereztek, akárcsak előzőleg Münchenben. Slobodan Kačar ökölvívó és a férfi kosárlabda-válogatott hozta haza ezeket. Volt még három ezüstünk és két bronzunk is. A birkózók a CSZKA csarnokában mérkőztek, itt már nem lehetett odasétálni senkihez – kötelekkel körülzárták a küzdőteret. Horváth István, a kétszeres világbajnok volt akkor a válogatott kapitánya, megbeszéltük, hogy amikor a versenyző lelép a szőnyegről, én is a közelbe megyek, és a versenyző nyilatkozik. A kiskatonák leállítottak, nem engedtek oda. Pista mindent elmondott nekem, amiről érdemes volt tudósítani. A birkózóknak sajnos éppen ott nem termett babér. Mondtam is neki, hogy ha te is birkóztál volna, lett volna érem…
Betértünk a kollégákkal az étterembe egy vodkára. A kiskatona kihozta az italt, egy másik is jött utána, szendviccsel. Mondtuk, hogy mi nem kérünk enni, kiderült, hogy ott vodkát nem ihatott senki úgy, hogy utána ne egyen szendvicset.
Az olimpiai faluban sétáltam, összetalálkoztam Illés Katicával, a női kézilabda-válogatott egyik erősségével, eszéki volt. Beszélgettünk a versenyről, felemelte a blúzát, megmutatta, hogy kék-zöld volt a hasa is, és a háta is. Kemény küzdelem volt a meccseken, Katica beállós volt, a pálya közepén állt, minden oldalról csipkedték. „Fáj most, de nem fog fájni, ha megszerezzük az érmet” – mondta. A jugoszláv női válogatott második lett, de utána már nem találkoztunk, és nem volt alkalmam megkérdezni: tényleg nem fáj?
Slobodan Kačar tündökölt Moszkvában, az egyik meccs után azt mondta: „Kisgyerekként Tadija bátyámmal lestük Parlov küzdelmeit. Álmodoztam, hogy a nyomdokába lépjek. Másnap Veternikről bementünk Újvidékre, és beiratkoztunk a Vojvodinába.” Húsz év múlva Slobodan az olimpiai dobogó legfelsőbb fokán állhatott…
LOS ANGELES, 1984
– Négy évre rá következett a Los Angeles-i olimpia. Az is csonka volt, akkor Moszkva hirdetett bojkottot. Ki tudja, hány éremtől esett el Magyarország, amely hallgatott a szovjetekre. Nem hallgatott rá viszont Románia, és mivel nem voltak ott a kiváló keleti sportolók, ez jól jött Romániának, kihasználta a lehetőséget: 20 aranyérmet szereztek sportolói. Kiemelkedett Szabó Katalin tornászlány 3 arannyal és 1 ezüsttel. Végül a románok az aranyak mellett 16 ezüst- és 17 bronzérmet is hazavittek.
A jugoszláv újságírók méretre szabott egyenruhája fehér volt, az egyik ujja kék, a másik piros. A nadrágon is volt kék és piros csík. Az utcán sokan leállítottak bennünket, kérdezték, honnan jöttünk. Volt, aki bólintott, mások nem tudták, mi az a Jugoszlávia. A Dnevnik-es kollégával rájöttünk, hogy azért tetszünk nekik, mert ugyanezek az amerikai színek is.
A birkózócsarnok Anaheimben volt, a Disneylanddel átellenben. Közel voltunk, így az egyik szünetben átmentem Boskovics Jenő tudósítóval és Novotny Zoltán rádióriporterrel a varázsvárosba. Beültünk egy kis vonatba, kanyarodtunk jobbra-balra, közben minduntalan szörnyek ugráltak elébünk. Sikoltoztak is a kocsikban ülők, általános megállapításunk pedig az volt, hogy ezt akár ki is hagyhattuk volna… Nem úgy, mint Hollywoodot! Megismerkedtem egy temerini fiatallal, a nevére sajnos nem emlékszem, néhány filmben voltak kis szerepei. Az olimpia idején dolgozott, egy mikrobusz sofőrje volt. Amikor ő is, meg én is ráértünk, a járművével elvitt egy-egy körre, a filmvárosba is. A turistákat kis vonatok szállították, sok látnivaló volt, különösen a cowboyfilmeket forgató részben. A szerelvény megállt, balról egy utca volt, emelkedővel, pillanatok alatt hatalmas víztömeg zúdult alá az utca szélességében. Dübörgött, gyorsult, az útitársaim közül többen megijedtek, sikongtak. Mielőtt elért volna bennünket a vízár, eltűnt a földben…
Az olimpiai birkózócsarnokban volt már olimpiai bajnokunk, Vlado Lisjak, és egy ezüstérmesünk is, a szabadkai Refik Memišević. Ott volt mindannyiunk nagy reménysége, a zentai Törtei József, 100 kilóban. Nem csalódtunk benne, kiválóan küzdött, ellenfeleit sorra legyőzte. A döntőben az amerikai Gibson ellen mérkőzött, vezetett, győzelemre állt, fél perccel a vége előtt azonban beleszaladt egy kontrába… A bronzérem is szépen csillogott a nyakában. A következő Eb-n, Athénban aranyérmes lett a Zentai Emelődaru, ahogy birkózókörökben neveztük.
Los Angeles-i élményeimről folytatásokban szerettem volna beszámolni, az első részt, amelyik az odautazásról és a KLM repülőgépéről szólt, meg is írtam. A kézirat leadása előtt magához hívatott Erdélyi Károly főszerkesztő. „Jó lesz – mondta –, de csak akkor jelenhet meg, ha az amerikaiakról csak rosszat, negatívumokat írsz. Jót semmit.” Nem adtam le az első részt. Amerikából sok pozitív élménnyel tértem haza, sajnos soha nem írtam ezekről…
A szarajevói téli olimpiai játékokon is részt vettem ugyanebben az évben. Az ország napilapjai között felosztották a sajtóközpontokat, a Magyar Szó és az újvidéki Dnevnik a trebevići központot kapta, ahol a bob- és a szánkóversenyek folytak. A mieink közül mellettem dolgozott Csordás Árpád és Csorba Zoltán is, a döntőket kora délután tartották. A legjobb versenyzők indultak előbb, utánuk a gyöngébbek. Árpi a célvonalnál tartózkodott, és azonnal nyilatkozatot kért az olimpiai bajnoktól. A következő pillanatban az már fenn volt a központban, legépelték, angolról lefordították, a kabinokból telefonáló kollégák továbbították. Ezután a városba drótkötélpályán ereszkedtünk le, minden este a Skenderija sportcsarnokban a világ legjobb jéghokicsapatainak szurkolhattam – mesélte Zoli bácsi, aki aktív birkózó és tekéző volt, a szabadkai Spartacusban birkózott 4 évig. Újvidéken véletlenül betévedt az Egység tekepályájára, s annyira megtetszett neki a sport, hogy 24 évig tekézett. Vajdaságban hét pályán tartotta a pályacsúcsot, csapatában pedig két országos válogatott is volt, Mihajlovics Ferenc és Boros László. Zoli bácsi a 70-es évek közepén Belgrádban óriási meglepetésre 4 fával megnyerte az országos egyéni bajnokságot. Tudósítóként jelen volt 11 birkózó-vb-n és 12 teke-vb-n, valamint 5 ökölvívó-Eb-n is, és bár a bokszot nem szereti, muszáj volt elmennie. Nagy Gy. József kollégától vette át a munkát, a küzdősportok követését. „Modenában birkózó-Eb volt, Nagy Jóska viszont ugyanabban az időben végül mégis a bokszbajnokságra küldött, Parlov győzelmét vártuk. Erre mit ad isten, a modenai volt a jugoszláv birkózás számára minden idők legeredményesebb versenye, 5-6 éremmel. És senki sem tudósított bennünket onnan…” – zárta gondolatait Szántó Zoli bácsi.
