Volna néhány ötletem annak magyarázatára, hogy mit is akart tulajdonképpen mondani a történelem által nem jegyzett kilétű illető, aki annak idején azt találta állítani, hogy a sport a szurkolók (nézők) miatt létezik. Mint sok más, többféle módon értelmezhető állítás esetében, utólag sehogyan sem állapítható meg az elképzelés magva, merem azonban hinni, hogy nem arra gondolt, nézők (szurkolók) nélkül a sport nem is létezhetne. Mert ha ezt vélte, nagyon melléfogott, viszont a Balkánon, a médiában és a köztudat jó részében – erről naponta meg lehet győződni – éppen így gondolják. Olyannyira hiszik, hogy a nézőt (szurkolót) manapság az érdeklődés fókuszába erőszakolják, annak meg több sem kell, mert valóban úgy véli, hogy ott is a helye. Neki, mint a sport létezése alapfeltételének, nem pedig a sportolónak, akit elmaradhatatlan és szükséges, ám teljesen mellékes szereplőnek tekintenek. A néző (szurkoló) az, aki elfoglalta a negatív, mégis főhős szerepét, akire nagyon is oda kell figyelni, és az igényeit nemcsak teljesíteni illik, hanem a már állandósult szerepébe bele sem szabad szólni, az elsődlegességet pedig maguk a sportolók is kötelesek elismerni és folytonosan hangoztatni.
Gyermekkoromban például, amikor sport már nagyon régóta létezett, méghozzá nem is akármilyen színvonalon, nem válogattunk a foci-, a női kosárlabda-, a nemzetközi asztalitenisz-bajnokság vagy bármi más között. Nézők és szurkolók voltunk egyben, akik, ha nem tudtunk ügyesen besurranni, jegyet váltottunk. Ha tetszett, eljöttünk máskor is, ha nem, oda többé a tiszteletünket nem tettük. Nem gondoltunk arra, hogy a sportnak bármi köze lehet a politikához, s hogy mi lennénk az a híres 12. játékos. Még a bírót, a tényeleges 12. játékost sem szidtuk nagyon.
Nekünk ez a szerepkör volt a normális. Észszerű, hogy azok ott a pályán maguknak és a klubnak játszanak, meg hogy bennünket is elszórakoztassanak, mert nem volt rossz dolog a klubkasszának és a sportoló zsebének, ha megint jöttünk, és jegyet is váltottunk.
Azután, sok minden mással együtt, az egész megváltozott, és idővel felvette a mai formáját. Előre megrendezett, a mások gyűlöletén alapuló politikai kabaré lett az egész, ami egyre nehezebben emészthető, és kevésbé élvezhető, viszont felbukkantak a profi törzsszurkolók, akikből ugyan senkinek sincs semmi haszna, a kluboknak is inkább jelentős kára származik, amiért valami egészen más lett a normális, vagy csak annak nevezik.
Ami a lelátókon és a létesítmények táján egyre szokványosabb, a média érdeklődésének igazi területe lett, nem pedig maga a meccs. A bulvárlapok és tévék mai tudósítóinak fogalmuk sincs, hogy a pályán mi és miért történik, viszont pontosan tudják a szurkolói ténykedés lényegét, és annak kommentárjával traktálnak bennünket.
Nekik nem normális, hogy a múlt héten a vízilabda Világliga belgrádi meccsein a hazai nézők nemcsak nem fütyülik ki, hanem megtapsolják a horvát himnuszt, és nem sértegetik a horvát pólósokat. Értetlenül állnak a tény előtt, hogy ilyesmi a Tašmajdanon, szerbiai közegben megtörténhet. És hogy ezt bárki is normálisnak tartja.
