A szerbiai sport egyik leghihetetlenebb eredménye, hogy a riói olimpián képviselői csapatversenyben négy labdajátékban léptek fel, s valamennyiben dobogóra is álltak. A vízilabdázók aranya volt a legkevésbé meglepő, a kosarasok esetében is elképzelhető volt a siker, míg a női röplabda-válogatott ezüstje és a női kosárlabdacsapat bronzérme kivételes eredménynek számított.
Utóbbi annál is inkább, mert a volt Jugoszlávia szétesése után a szerb csapat a 2016-os olimpiáig egyetlen érmet tudott csak nyerni az ötkarikásokon, vb-ken és Eb-ken. Igaz, azt az egyet éppen egy évvel korábban a magyar és román közös rendezésű kontinensbajnokságon, senki sem gondolta azonban komolyan, hogy az olimpián újra érmet lehetne nyerni.
Három évvel később, miután az időközben lemondott sikerkapitány Marina Maljkovićot visszacsalogatták a kispadra, Szerbiában tartották meg az Eb-t. Még kevesebb volt a remény, mint Rio előtt, hisz néhány kosarazónő azóta visszavonult, az egyik meghatározó kosarazónő, Jelena Milovanović pedig két hónappal az előkészületek kezdete előtt szült. A csoda mégis megtörtént, a lányok bronzot nyertek, ami öt éven belül három trófea, de Maljković vezetésével hibátlan tripla.
Először is, nem lehetett tudni, hogy mire lesz képes az újdonsült anya, akiről nem lehetett tudni, hogy a kapitány eleve beválogatta-e, vagy pedig valóban ő jelentkezett a zászló alá, s Maljković ezután kockáztatta meg a szerepeltetését. Kicsit emlékeztetett az eset az Aranycsapatban történtekre, amikor az ’54-es berni vb-n Puskás megsérült az elődöntőben, Sebes Gusztáv pedig mégis pályára küldte, ami az egyik oka volt a németek elleni váratlan vereségnek. Kiderült, hogy Milovanovićtyal a szerb női kosárlabda-válogatott nem volt emberhátrányban, az újdonsült anya teljes értékű játékos volt, ezáltal a siker egyik kulcsa is.
Az egészben paradoxon, hogy Szerbiában a női kosárlabda szinte csak papíron létezik. Vannak klubok és ligák, de mind súlyos anyagi gondokkal küzd, a bajnokságot és a kupát pedig szponzorok és a média figyelme nélkül, minimális számú néző előtt rendezik meg. Rio óta csak a kettős kapitánycsere, a 2017-es Eb nagy kudarca és a játéktól visszavonult Milica Dabović magánéleti botrányai jutottak a lapok hasábjaira, semmi más. A válogatottban csupa külföldi klubokban szereplő légiós kapott helyet, ami a szerb sportban ugyan nem egyedülálló eset, viszont nem is volt közöttük válogatnivaló, hisz ennél a 12-nél nincs is sokkal több olyan, aki a válogatottságot képességei alapján érdemelheti ki, nem pedig a létszám puszta feltöltése miatt.
Van itt még egy tény, amely némi árnyékot vet a sikerre. Európában a női kosárlabdát csak négy országban (spanyol, francia, belga és magyar) művelik igazán komolyan, a török, orosz, cseh, olasz és a fehérorosz például nagyon visszaesett. Meggyőződésem, hogy a következő Eb-n már inkább a magyar válogatott lehet majd ott a dobogón a szerb helyett.
