Az olimpiára összpontosítva

A szerbiai Szuperliga hétvégén lezajlott négyes döntőjével nagyjából véget ért a 2018-as birkózóidény, még csak a legkisebbeknek szánt Mikulás- és Télapó-kupák vannak hátra.

Mivel az olimpiai ciklus közepén vagyunk, a laikus azt gondolhatná, hogy e sportágban is eseménytelenül zajlik le egy-egy ilyen szezon, ám ennek a versenyévnek is volt apropója, mégpedig az, hogy ismét Budapest adott otthont a világbajnokságnak, ezért a vajdasági magyarokkal fémjelzett szerbiai válogatottnak presztízskérdés volt a vb, arról nem is beszélve, hogy a zentai Nemes Viktor (77 kg) címvédőként vágott neki a küzdelmeknek.

A világbajnoki sikereket azonban az oroszországi, jobban mondva dagesztáni Kaszpijszkban megrendezett Európa-bajnokságon alapozták meg a fiúk, mivel Viktor és a honosított grúz Mihail Kajaia (97 kg) ott döntőt birkózott, és csodák csodájára szabadfogásban is sikereket jegyezhettünk, mert Stevan Mićić (57 kg) bronzérmes lett, Zaur Efendijev (74 kg) pedig az 5., pontszerző helyen végzett. Budapesten aztán csatlakozott a csapathoz a két rangidős, Frísz Krisztián (60 kg) és Davor Štefanek (67 kg), s koruk ellenére mindketten bebizonyították, hogy súlycsoportjukban még a világ élmezőnyében van a helyük. Kriszti ugyanis egy pillanat rövidzárlat miatt maradt csak le a döntőről, és végül az 5. lett, az olimpiai és világbajnok Davor pedig ezúttal is kiharcolta a döntőt, de végül meg kellett elégednie az ezüsttel. Viktor a világbajnoki címe mellé egy vb-bronzot is odatett, s Kajaia is bizonyította, nem volt véletlen az a kaszpijszki döntő, hiszen a Papp László Budapest Sportarénában a hazaiak nagy bánatára Kiss Balázst verte meg a bronzmeccsen.

A 2018-as világranglista alapján Nemes és Kajaia súlycsoportjában a 2. helyen végzett (84, illetve 80 pont), Štefanek az 5. (53), Frísz pedig a 10. (41). Ennek alapján optimizmussal tekinthetünk a 2019-es esztendő felé, de teljes bizonyossággal nem tudhatjuk, vajon a kötöttfogás nagyágyúi mely tornákon lépnek fel. Az Európa-bajnokság Bukarestben lesz április 8. és 14. között, a világbajnokság pedig a kazah fővárosban, Asztanában szeptember 14–22-i dátummal. Mivel ez utóbbi már olimpiai selejtező torna is egyben (súlycsoportként az első hat jogot nyer Tokióra), oda már nagy bizonyossággal teljes csapattal utazik el Szerbia, mint ahogy 2020. március 19. és 22. között Nagybecskereken is nagy lesz a tolongás, mert ott lesz az első kontinentális olimpiai selejtező, de ott már csak a döntősök harcolják ki az ötkarikás helyet. Az utolsó esély Tokióba kijutni 2020. április 30. és május 3. között Szófiában lesz, s onnan is csak a két első kvalifikálja magát.

A magyar kötöttfogású csapat jelenlegi felállása az utolsókat facsarja ki magából. Bácsi Péter és Kiss Balázs a 36. évét tapossa, Lőrincz Tamás pedig december 20-án lesz 32, de még mindig ők a zászlóvivői a magyar birkózásnak. Hogy közülük kiket látunk majd a jövő évi nagy versenyeken, egyelőre rejtély, mert az olimpia az ő szempontjukból még két év kőkemény felkészülést jelent, sérülésmentes időszakot kíván, és további lemondásokkal jár.

Mindebből kiderül, nem sok pihenőjük lesz a fiúknak, a télen a magaslati felkészülésekkel kezdődik minden elölről, mert négy hónap múlva már Eb-t kell birkózni.

Na és mi újság belföldön? A legutóbbi az, hogy a felnőttválogatott-edzőtáborokat is megjárt Surányi Martin eligazolt Zentáról. A 18 éves fiatalember Nagybecskerekre csalogatásával ezzel teljes lett a kép a Bega partján, de a Proleter öt zentai versenyzőjével kivívott újabb bajnoki címének csak a bánátiak örülnek, mert Surányi nevelőklubja, a Zenta épp csak annyi pénzt kapott az idén országos felnőtt bajnok versenyzőjéért, hogy abból kifizethették a Szuperligában való szereplés árát. Csakúgy mint anno a Nemes fivérek esetében, ezúttal is betelt a zentaiak pohara, s a jövőben a regisztrált versenyzőikkel új szerződést kívánnak aláíratni, amelynek a lényege az, hogy minden Zentán eltöltött év 250 eurót ér, s a jövőben így vihetik el a „nagyok” a gyerekeket. Emellett tagsági díj is lesz, de a vidéken versenyző, ám Zentán edző birkózóknak is, méghozzá olyan tarifával, amilyet a klub meghatároz. Teljesen jogosak ezek a lépések, hiszen a Proleter és az immár volt bajnok Spartacus is túl könnyen építgeti manapság a csapatát, mindehhez az kell nekik, hogy a városaiktól milliós támogatást kapjanak. A baj azonban ott van, hogy még a hagyományosan nevelőklubnak számító Spartacusban is már csak lézengenek a gyerekek, s ez a helyzet a Proleterben is, az egykor szebb napokat megélt zombori Radnički kiesett a Szuperligából, az utánpótlás hadát felvonultató Zenta és Potisje pedig úgy versenyzik az elitben, hogy fiatal koruk miatt külön engedélyt kell kérni a versenyzőkre.

Logikus, hogy hosszú távon ez utóbbi két nevelőklub a nyerő, hiszen tehetséges gyerekekből továbbra sincs hiány a Tisza partján. Mindezzel csak az a baj, hogy a sokszor teljesen névtelenül dolgozó edzők munkáját senki sem jegyzi fel, pénz, dicsőség nem jár nekik azért, mert helyenként világsztárokat nevelnek. Klubjaik csak úgy működnek, ha a szülők külön segítik a gyerekek versenyeztetését, a bajnoki címről meg csak álmodozhatnak, pedig csak a saját nevelésű versenyzőikkel évtizedekig utalhatnák a honi ligaküzdelmeket.

A rivaldafényben meg azok fürödhetnek, akik adnak is valamit a sportolóknak, ők vehetik fel a díjakat, az állami támogatásokat, ők rendezhetik meg a jeles eseményeket, amelyek esetleg még pénzt is hoznak, s az ő nevük marad meg a sport nagy történelemkönyvében, az ő vitrinjeikben díszelegnek a serlegek.

Éhes hassal nem lehet himnuszt énekelni. Puszta ígéretekkel és vállveregetéssel pedig nem lehet jó sportolókat megtartani. Zenta és Magyarkanizsa tehát ennyit érdemel…