Még egy ilyen generáció nem lesz

1953. november 25-én Londonban futballtörténelem íródott. Anglia kilencven év után először kapott ki hazai pályán, de sokkal beszédesebb, hogy a 6:3-as diadal után az Aranycsapat fogalomként csapódott le a magyar nyelvben. A futballsikerekre éhes szurkolók áhítattal emlegetik a Puskás Ferenc-féle csapatot, amely hatvan éve a világ legjobbjának számított. Igaz, az 1954-es világbajnoki döntő elveszítését nehezen bocsátották meg Magyarországon, de a magyar labdarúgás legnagyobb sikerére azóta is sóhajtozva utal vissza mindenki. És ez így is lesz, amíg világ a világ, hiszen ezt csak egy vb-arany múlhatná felül. De azt hiszem, erre sokáig kell várni.

„Biztosra vettem, hogy nyerni fogunk, ennek a bizonyítéka, hogy nagyon magas szintig elment az a kérés, hogy a mérkőzést élőben közvetítsük, aztán este megismételjük. Írásos garanciát kellett adnom arról, hogy vállalom annak a felelősséget, hogy nyerni fog a csapat, szám szerint 2:1-re” – emlékezett vissza Szepesi György, a legendás kommentátor, aki úgy közvetítette végig a Wembley-stadionból az első félidőt, hogy abban sem volt biztos, hogy hangja eljut Budapestig.

De eljutott, és otthon milliók ültek a tranzisztoros rádiók előtt, így kötelezve el magukat örökre a futball mellett. Persze az akkori politikai vezetés is megpróbált tőkét kovácsolni a sikerből (most is hasonló lenne a helyzet, csak hát az esély minimális…), a sporttal rendszerint kis terjedelemben foglalkozó Szabad Nép egy oldalt szentelt a sikernek, és megjegyezte, látja a sikerben „a népi demokratikus rendszerünk, szocializmust építő hazánk erejét, annak a forradalmi változásnak a jelentőségét”.

A 6:3 nem csak Magyarországon okozott általános megdöbbenést, az európai sajtót is bejárta a hír. A Times azt írta, „százezer néző látta az istenek alkonyát”, a Daily Mirror a világ legjobb csapataként jellemezte a magyarokat, a Daily Mail a vendégek lenyűgöző labdaművészetét emelte ki. „Az angol csapat belesüllyedt a múltjába” – jelentette ki a L’Equipe, míg a Junge Welt szerint „a labdarúgás tanítómesteréből tanuló lett”.

A Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor tizenegy névsorát szinte kötelező kívülről fújni, a mérkőzés felvétele a korábbi magnókazettás megoldás után – közel húsz éve az első Népsport-os gyakorlati órán is ezt hallgatva kellett tudósítást írnunk – már DVD-n is elérhető. Ha egy külföldi furcsa kiejtéssel sorolja az ismert neveket, elérzékenyülünk, ha Madridban járva megnyílnak az ajtók Puskás Pancho nevének hallatán, hitetlenkedünk.

A diadalról született a korabeli viszonyokat kifigurázó dal, a 6:3 a Hobo Blues Band jóvoltából, amelyből megtudhattuk: „Hatszáz csille szénnel több jön a bányából, Az öntudatos vájár ma százasával számol, Nevezetes év lett ez az ötvenhárom, Győzelmet arattunk a kapitalistákon.” 1999-ben Eperjes Károly főszereplésével készült egy időutazós Tímár Péter-film, a 6:3 – Játszd újra, Tutti! is.

Emlékezni hatvan év távlatából is kell, nemcsak azért, mert a főszereplők közül Szepesi mellett még Grosics Gyula és Buzánszky Jenő is él, hanem mert a 6:3 (hogy miért nem 3:6-ként emlegetik, nem tudni) a magyar történelem része. Kitörölhetetlen, utánozhatatlan és egyedi. A mienk.

Ahogy Szepesi mondta: „Nem hiszem, hogy még egyszer olyan válogatottunk legyen, mint amilyen az Aranycsapat volt. Benne játszott világklasszisként Grosics, Lóránt, Bozsik, Puskás, Hidegkuti vagy Czibor. Még egy ilyen generáció nem lesz, mint ez volt.”

Ma a Duna Televízió a Sportaréna Extra című műsorában 21.35-től levetíti Szepesi György kommentálásával a találkozóról készült teljes BBC-filmet.