Ritkán fordulhatott elő a múltban, hogy egy teniszidény első és második fele annyira különböző legyen, mint a 2016-os volt. Az év első felében Novak Đoković uralta a mezőnyt, a Roland Garros utáni időszakban pedig vitathatatlanul Andy Murray volt a legjobb. Kettőjük idei mérlege csaknem szimmetrikusra sikerült, hisz a 15 legrangosabb tornán (négy Grand Slam, kilenc 1000-es, évzáró mestertorna és olimpia) 6-6 diadalt arattak. 2016 első felében az ilyen serlegek aránya 5:1 volt Novak javára, azután pedig Andy jegyzett 5:1-et. A skót végül 630 pontos előnnyel zárja az esztendőt, hisz további három tornagyőzelemmel ellensúlyozta azt, hogy a GS-serlegek számában 2:1-re lemaradt, a tényleges különbséget pedig a wimbledoni torna jelentette, hisz ha ott Đoković legalább elődöntős – ami a 2010-es Roland Garros óta Londonban csak másodszor nem jött össze (Australian Open 2014, negyeddöntő) –, és 720 pontot nyer, nem pedig 90-et a 3. fordulóért, a jelenkor két legjobbja ma egyforma pontszámmal állna a lista élén.
A számokkal még sokáig játszhatnánk, hisz érdekes statisztikai adatból lenne bőven, a 2016-os év mégsem erről szól. Inkább arról, hogy már a tavasszal Đoković visszaesett, egy ideig ugyan még vitte a lendület, Wimbledonban azonban elkezdődött egy szokatlanul hosszú, több mint öt hónapos időszak, amelyben az akkor még nagy fölénnyel világelső szerb teniszező elsősorban a játékban hanyatlott. Mivel egyik napról a másikra nem lehet elfelejteni teniszezni, a legjobb játékosok esetében, ha nem volt komolyabb sérülés vagy műtét, az ilyen sokáig tartó hullámvölgy nem szokásos.
Amikor Đoković áprilisban Monte-Carlóban kikapott a cseh Jiří Veselýtől, arra csak mint egy gyöngébb napra lehetett tekinteni, kiderült azonban, hogy mégsem az. Đoković halványabban teljesítve, esetenként láthatóan nagy erőfeszítés árán még győzött Madridban, döntős volt Rómában, majd megszerezte első serlegét a Roland Garroson. Ez utóbbi jó jel is lehetett volna, a tény viszont, hogy zsinórban megnyerte a négy nagy tornát, inkább visszavetette, mintsem feldobta. Mivel Đoković 2016-ban kevesebb meccset játszott, mint az előző években, hamisan hangzik az általa is megfogalmazott testi kimerültség. Inkább lelkileg robbant le, ami érthető is lenne, hisz olyant valósított meg, amit 47 éve senki, és amivel óriási terhet vett le a válláról. Ilyenkor rövid pihenés, kikapcsolódás után a sztárok általában ott folytatják, ahol pár héttel vagy hónappal korábban abbahagyták. Normális körülmények között így Federer és Nadal krízisei sem voltak ilyen hosszúak.
Ahogy a mérsékeltebb eredmények sorozata megindult, elkezdődött a találgatás is. Előbb eltitkolt sérülés került szóba, azután problémák Đoković magánéletében, még a válás lehetőségének említésével is, valláscsere, hisz nem hordta már a nyakában az ortodox fakeresztecskét, és harmadik edzőt is szerződtetett, aki mintha valami keleti szekta vezetője lenne, nem a sikeréhség visszaállításán és az összpontosító képesség javításán, inkább pszichoterapeutaként a béke és szeretet hirdetésén tevékenykedett. Egy harcias és minden helyzetből fordítani képes Đokovićból csaknem egy kezesbárány lett, aki sztoikusan tűri, hogy a londoni döntőben Murray azt csinál vele, amit éppen akar. Kérdéses továbbá Boris Becker maradása is az edzői poszton, ami ugyanúgy töréshez vezethet (vezetett?), mint amilyen hirtelen javulást jelentett Murray-nek Lendl újraszerződtetése. Đoković mintha görbe tükör előtt találta volna magát: ő elégedett azzal, amit abban lát, a többiek pedig egészen mást vélnek látni.
Mit tartogat tehát a jövő? Az új idény január első napjaiban kezdődik, Đoković az első három hónapban 4340 pontot véd, ami azt sejteti, hogy Murray előnye akkor is jelentősen növekedhet, ha Đoković visszaszerzi régi formáját. Az új világelsőség jó ideig nem lehet téma, közelíteni esetleg csak Wimbledontól kezdve lehetne. Lesz-e Đokovićnak ereje a nagy sorozatokra és új nagy diadalokra? Elméletben semmi akadálya, habár májusban betölti a 30-at, s ebben a korban az élvonalbeli teniszezők általában már nem túlzottan sikeresek. Federer sem nyert nagy tornát a 31. születésnapja után, és más korábbi hírességek esetében is hasonlóan alakultak a dolgok. Mégis megkockáztatható a jóslat, hogy Đokovićban van még két jó idényre való. Ha még sincs – és erről az eshetőségről szól majd a 2017-es évad –, Đokovićot akkor is minden idők egyik legjobbjának tekintik majd, de a komolyabb szakemberek közül egyik sem helyezi majd Federer, Nadal és Sampras elé. Csak az a kérdés, Đoković beletörődik-e ebbe, s ha nem, képes lehet-e újra történelmet írni.
