Házunk táján teljes a káosz. Péter gyermek hihetetlen tempóban fejlődik! A békésen eljátszogató, mindent a földről (jó, esetleg az ágyról) csodáló állapotból váltott át, mindössze egy-két nap alatt, csilláron lógó ördögfiókává.
Egyik nap fölfedezte, hogy föl tud mászni a székre. Kinyílt a világ: hozzáfért a poharakhoz, a müzlihez (általában több zacskó van fölbontva, mert mindenki másfélét szeret, ráadásul Peti kedvenc étele a müzli), a székről tovább lehet mászni az asztalra, ami állati nagy buli. Az asztalon szuperül lehet táncolni, és hozzá visítva nevetni, hogy mindenki észrevegye, milyen ügyes ez a gyerek. A székről el lehet érni a képeket a falon. Levenni nem tudja, de hintáztatásban verhetetlen.
Babakocsiba, etetőszékbe hiába kötjük be, kimászik a hámból, és vígan ereszkedik a föld felé. A kocsinál ez nem baj, de a széknél elég nagyot huppanna földetéréskor. Eljutottunk abba a fázisba, amikor szinte egy pillanatra sem szabad magára hagyni, mert fél perc alatt olyan gazságot csinál, hogy ihaj. Két lépés előny elég neki, hogy elkapja a macska farkát, és még arra is jut ideje, hogy megcsócsálja a farkinca végét, ha már a kezében van. Még két szót lejegyeztem a füzetembe, addig ő elkezdte kikotorni a pernyét a kályhából. Leültünk kávézni, az első korty után föltűnt a csend. Szétnéztem, hát, uramfia, a kicsi fönt pakolt Sára íróasztalán állva (a szék, amiről átmászott az asztalra, már eleve a lehető legmagasabbra van állítva, nekem alig ér le róla a lábam, de Petinek meg se kottyant a szintkülönbség). Szólni nem mertem, még ránézni sem nagyon, nehogy leesen.
Sára időnként nagyon kiakad, mert Péter arra is rájött, hogy a számítógép villogó gombját kell nyomogatni. A gép kikapcsol, bekapcsol, a nena liluló fejjel szaladgál, mert pont ez volt a kedvenc rajzija…
Hosszasan lehetne sorolni a hőstetteket, ám a lényeg ennyiből is kiderül: semmit nem lehet széthagyni a házban. Így mindent mentünk fölfelé. Vagyis csak mentettünk, de elértünk a legfölső polchoz, nincs tovább. Pepe meg jót nevet rajtunk, húzza a játékosládát vagy a széket, mászik, és azt nem szed le, amit nem akar. Normális esetben arról vagyok ismert, hogy mindennek tudom fejből a pontos helyét, még akkor is, ha nem én tettem oda. Most? Most fogalmam sincs, mi hol van. És, ha én nem tudom…
Ráadásul eleve dobozolgatunk. Még nem költözünk, de lassan aktuális lesz, ezért a nélkülözhető motyónkat apránként csomagoljuk. Ha valamit nem találunk, és én sem emlékszem, hol láttam legutóbb, baj van. Mert lehet, hogy bedobozoltuk, de az is lehet, hogy már régen a másik háznál van, vagy akár csak valahová elmentettük a kicsitől. De, amikor végképp nem találjuk, és öcsi is sunyin mosolyog, meg kell nézni a lábközi tovalöködöm (magyarán kisautó) ülés alatti csomagtartójában.
Ennél csak az durvább, amikor nagy rohanással elmegyünk dolgozni a másik házhoz, odaérve pedig kiderül, a szerszám itthon maradt. Vagy hazaérve vesszük észre, hogy az itthoni ajtót nyitó kulcs amott maradt.
